Lantos szerelme.

Nem földi ösztön, mely magát emészti,

S czélnál is kétkedő homályba dől,

A szivet birtok közt uj vágyra készti,

S mérget ráz ön virági kelyhiből,

A bút komordan akkor is tenyészti,

Ha rég kivált kisértő fényiből,

S nem hű karral, mint egykor fenn igére,

Mirígy tűzzel sujt a küzdő sebére;

Nem játszi kény, mely a port vonzogatja

S hiú gőzén vakon csügg a közlét:

A szép- s nagynak felséges hódolatja

Érinti a lantos meleg keblét;

Dicsőn mereng jós lelke villanatja,

S áttörve a jelen ködéjjelét,

Az égi szűz bájtegzét nyujtja néki,

S tavaszt lihegnek lelkesült vidéki.

Mosolygva tűn fel kedves ideálja,

S érzelmi lágy körében szentesül;

Szelíd néztén az ég nyíltát csodálja,

S édes titkának jegyzi frigyesül,

Tisztább tetőkre nyúl a rózsapálya,

S ezer vidám alakkal népesül.

S imádtam a hivet, kiért hevülve,

Kiesb virányokon lebdes körüle.

Örömhitté vált gyermek bizodalma

Szívét örök malasztal élteti.

Szeret: habár a sors kemény tilalma

A drága lényt kerülni kényteti.

Önáldozása lesz csendes jutalma,

Melyet forrón ahítva képzeti

Minden kis tárgyra tündérszínt fuvalnak,

S dicsét vallják a lelki diadalnak.

S mit a kebel mély rejtekébe zára,

Reszketve kél a lantnak húrjain;

Szent lángban tévedez reménysugára

Az érzemény titkos hullámain.

Andalgva néz fel távol csillgára

S felleng a dal kéjelgő szárnyain,

S míg erdőt-berket tölt zengése bája,

Édes megnyugvás ömledez reája.

Egy kép körül édelg a biztos ének,

S rokon szívhez simúlva hangjai

Szerény tanúit gyöngéd érzetének

Viszonzva lengetik honpartjai!

S felette bár sötét felhők gyülének,

Lezúgnak a vad kor viharjai,

Merészen áll a fergeteg dühében:

Kezébe’ lant, szerelme lángmelyében.

S a mit teremtve-áradó hevére

Kegyajkin a képzés lehelt vala,

Merész iránya érdemczélhoz ére,

S vígan dereng a szépnek hajnala:

Nem vágy azért fénykoszorút fejére;

Nem ő, a kedves éljen általa,

Mint istennéje a késő időnek:

Felejtett sírján bár moh s tüske nőnek.