LÁNYSZÉPSÉG DÍCSÉRETE [1]

Valaki másnak kéne mostan jönni,

Ki nálam mégis szebben tud köszönni,

Ki nem dadog, látván szépségedet:

Bátor, bolondos, lelkes nagy-gyerek.

Ki így köszönne: „Szépség, bárhová lépsz,

Neked lobog fel mindenütt a lángész

S mint ó remekművet, mely isteni,

Úgy megcsudál az alkotó zseni.

Ki trónusán a Nemlátottat várja,

Hódol neked művészek büszke álma,

Pedig halkan szólsz s mégis általa

Ledől a közöny Jerichó-fala!...”

Igen, tán így, de szebben, lelkesebben,

Mint tűzimádónak vak rengetegben

Áldó hozsánna zengne ajkirúl,

Ha körülötte az erdő kigyúl.

S én nem birom, bocsáss meg szép Valóság!

Csak lelkem tép még egy utolsó rózsát

S mint bánatkertész kis örömvizét,

Szirmát elődbe halkan hinti szét.

Mint vércsevágy a röpke vadgalambot,

Úgy űzöm a félénk szépséget én.

Mert búfelhős lelkem sötét egén

Valaki szeme fényeket zuhantott

S hallgatva várja most a méltó hangot,

Tudom, ki áldva csügg dicséretén.

S én szétmarcangolom, ha meglelém,

Mint vércsevágy a röpke vadgalambot.

S mely szárnyát fáradtan vonszolja, földön,

Mint ázott és beteg madár vergődöm,

Nem tudván méltón szólni szépségednek.

S várom remegve, mosolyogjon kedved,

Mert jó, ha vergődésemen mulat:

Csak vergődés a méltó hódolat.