László vitéz

Csörg a sarkantyú javában

A királyi palotában;

Szól a zene, messze harsog,

Közbe-közbe hangos tapsok.

Úgy zajongnak, úgy tombolnak!

Talán csak nem hadakoznak?

Kedvetölt magyar vitézek

Magyar nőkkel táncra keltek.

- Mennyi erő, tűz a táncban!

Mennyi lehet a csatában!

Ellenséges nép ha látja,

Nem kerül velük csatára.

Annyi a kedv, hogy valóba

Kevesebb is elég volna;

De hogy is ne mulatnának:

Semmi baja a hazának!

Az a haza, - mert hisz annak

Oly magas értelmet adnak!

Mennyi a bitang, ki mondja:

Haza az, hol jól van dolga.

És őnekik semmi bajuk,

Sok a pénzük, jó a boruk;

És isznak gyöngyös pohárból:

Éljen soká Róbert Károly!

Csevegő ajk, beszédes szem

Mindenfelé a teremben;

Piros kedv mindenki arcán,

Csak egy aki néma, halvány.

“Arcod halványodni látom,

Mi bajod van, édes lányom?

Mire figyelsz, hallgatózol -

A zene oly hangosan szól!” -

“Nem hallod-e édes anyám,

Itt alattunk a vár alján,

Fenekén a rút börtönnek -

Nagy nehéz láncok zörögnek.

S a vitéz, ki szenved ottan

Utálatos rabláncokban,

Nem tudod-e, hogy jegyesem,

Hogy én csak őt szerethetem?”

Szól a zene, meg-megújul,

Aztán hirtelen elnémul;

Baj esett a palotában,

A legszebb lyány halálán van.

“Magyarország legszebb lyánya”

Szól a magyarok királya -

“Nem akarom halálodat;

László vitéz legyen szabad!”

Csörög a lánc a vár alján,

László vitéz keze-lábán;

Csörög a lánc - de mi haszna!

Talán senki meg nem hallja!

Hozzá ugyan a magasból

Tomboló kedv morajja szól;

De a börtön fenekéről

Lánccsörgés hogy hallanék föl?

Heted napja van idelenn

A sötét, a szűk üregben

Elitélve - étlen-szomjan

Porrá lenni a láncokban!

S éhnyomor erőt vesz rajta,

Hanyatlik már, gyöngül karja,

Mely a sólyomnál gyorsabb volt

S annyi árulót kioltott.

Mint hűtlen barát, ha baj van,

Hagyogatja lassan-lassan

A rossz tápon testereje -

Csak egy még a régi - lelke!

Büszkesége maradt nála,

Ez virasztja, ez dajkálja,

Hogy majd mint hűséges szolga

Szemét örökre befogja...

Közel van az idő pedig,

Szeme egyre sötétedik -

Ez is odahagyja, holott

Már neki világosodott.

Bilincseit meg-megrázza

Csak azért, hogy megpróbálja:

Itt van-e még e világon -

E kegyetlen rossz világon?

Börtönét még körüljárja

Búcsúzó szemevilága...

Lába előtt egy fehér csont...

- Még tünődik - vaj kié volt?...

Lelke újra elsötétül

Nehéz sejtés fellegétül;

Valami a szemét nyomja: -

Az álom - szelíd bakója...

Feje hátrahanyatlóba,

Ajka reszket, mintha szólna,

Meg-megzördülnek a láncok -

Imádság-e ez vagy átok?...

“Fényes kardom, édes kardom,

Éled már nem villogatom!

Oh hogy a gyülölt kezekből

Még egyszer nem vehetlek föl!

Én szerelmem, imádottam,

Kit soha nem csókolhattam,

Ajakamra, majd ha meghül -

Adsz-e egy csókot emlékül?

Hősök és boldogtalanság

Szülőföldje - Magyarország,

Légy dicső, nagy - amilyennek

Álmodlak s nem érhetem meg!”...

Sötét börtön fenekire

Mi fehér ereszkedik le,

Leoldani a láncokat,

Fölkelteni a halottat?

László vitéz, mit álmodtál?

Úgy-e fönn az égben voltál?

Láttad isten fényes arcát,

Üdvözültek boldogságát!

Nyiló menyországajtónak

Csattanását is hallottad -

És hallottad a menybeli

Angyalokat énekelni?...

Nem menyországajtó csattant,

Kedvesed csókolta ajkad;

Nem angyalok énekeltek,

Szép szeretőd beszélt veled...

Hírül hozva szabadságod, -

Róbert Károly megbocsájtott,

S oly csekélység a föltétel,

Hogy ezentul ismernéd el...

Csak - mint illik - essél térdre,

Örök hűséget igérve...

S a hatalmas Csákok ellen

Hadakozzál a seregben...

S még ez éjjel vőlegény léssz -

Hallottad-e László vitéz?

Mért nem felelsz hát, mit hallgatsz,

Talán mert nagyon boldog vagy?

Miért nézesz oly merően,

Mozdulatlan, rémitően?...

Oh, a halál képe rajtad

Nem volt ennyire irtózat!

Vagy már megvetetted őtet,

Igazán hűn szeretődet?...

Hova könnyet hullat, forrót,

Mért oly hideg a homlokod?...

László vitéz, László vitéz,

Mire való a hideg ész?

Nagy teher az az igazság...

Becsületszó, hazafiság...

Szép szeretőd ölel, csókol,

Fölment ez a vádak alól;

Minek az a léleknagyság,

Nem követi a boldogság!...

Nem részegít-e meg a csók,

Nem szédítnek meg a hangok

Szerelmesed ajakáról,

“Kegyelmet ad Róbert Károly -

Szabadságod és szerelmem

Lesz jutalmad, gyere velem,

- Róbert fején a korona,

Jele, hogy isten pártolja”...

László vitéz mit cselekve?

Halhatatlan lesz a neve!

Mert oly állhatatos vitéz

Soha nem volt, s tán nem is lész!

“Még egy csókot, egy utolsót,

Hadd legyek egy percig boldog!...

Még egy csókot boldogságom!

Aztán érjen utól átkom!

Elmegyek a csatatérre

Az igazak seregébe;

Meglehet, hogy újra halok,

- Ami voltam - az maradok!...

Nem elég vitéznek lenni,

Hol a kart nem hit emeli,

Nem csatamező az, csárda,

Nincsen hőse, csak betyárja!

Eredj, vidd hirül Róbertnek,

Elfogadom a kegyelmet,

Hogy nem börtönben, nem éhen

Halok meg - de csatatéren!

Mondd neki, hogy vegye érte

Üdvöm, szerelmem cserébe...

Hogy csak egy maradt sajátom:

Mit el nem vehet - halálom!

Mondd, hogy győzni fog - hogy ott fenn

Nagy védője van - az isten.

Hogy győzelmét sejtve, látva

Mentem a nagy szent halálba...

S most - szerelmem, boldogságom,

Téged a jó isten áldjon!

Irántad kegyetlen voltam,

Ne sirass meg halálomban!

Szeretlek, úgy mint magamat,

De szeretnem úgy nem szabad

Sem magam, sem kedves téged,

Míg hazámnak gondja éget...

Van egy nagyobb parancsolat,

Amely tőled tova ragad:

Becsület és Magyarország...

- Én szerelmem - isten hozzád!”

Rozgony véres mezejének

Oly szomorún szól az ének:

Honnan jő - a temetőbül,

Vagy a haragos felhőbül?

Árva szeretőnek jajja,

Elesett hősök sohajja

Elvegyülve a szélvészben

Jár a szomorú térségen.

Jaj de szomorú történet,

Jaj de búsan szól az ének!

A jobbak, az igazabbak

Mind elestek, mind meghaltak!...