Laterna magica

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt

s kék úton jártam ődöngőn, magamban.

Kezemre néztem: hamvas, túlvilági

kékség imbolygott bőröm bársonyán is.

Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.

Aranycselló mély húrjain zenélt

a végtelen magány. Akkor megálltam

kinyújtott karral, mint világtalan

kéregető s utánad tapogattam.

Milyen voltál és milyen volt a hangod?

hogyan néztél rám és hogyan szerettél?

– jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka

meredt felém a térben és időben,

csak tücskök szóltak fekete mezőn

és hajladozó nyárfák sugdosódtak.

...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,

mint nagy vászonra berregő motor,

zúgó, öles nyalábbal vetítette

tűnődő lelkem – lassú reszketéssel –

lehúnyt pillájú, alvó arcodat...