Látod, édesem...

Látod, édesem, a csónakba ültünk,

mely mienk egyedül. Az íves ágak

sátra vízre hajol s a tiszta harmat

kéklő cseppjeivel szitál be minket.

Fecskék csapnak a víz szelíd színére,

napsütött füzesek smaragdja csillog

s távol szürke hegyek hajlása bókol.

Élet ez: tehenek, vén sárga falvak,

tornyok, emberek és havas karámok

halnak messze a halk, lilás lapályba.

Olykor zendül a barna ég. Robajló

vad viharparipák sörénye söpri

végig a zöld vizeket sötét morajjal

s füstös, barna hajunk csapzottra ázik.

Olykor lángra kapunk a nyári tűztől:

Nézünk mindeneket s virágos évek

balga szép dalait dalolva siklunk

(olvashatatlan szó) kisimult azúrvidéken.

Közben gyermeket is szülsz a világra,

gyermeket, ki folyóba dobja lelkét

és elúszik a messzeségbe tőlünk.

Múltunk napjairól mesélni kezdek,

Tudjuk, már a sekély folyóra nagy, mély

víz következik, folyamra tenger...

Vontatott meseszó mellett mögöttünk

lassan elfeketül a táj s kialszik...