LÁTOMÁS

Mint ezüst gyík villan setét mohákon

Alakod úgy illan át hűs szobámon,

Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,

S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva

Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,

S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.

Mint a setét színpadra, akkor este,

Ezüstös apródként jössz most. Kezedre

Karéjos csipke függ, csuklódon alván.

S mintha szelíd Hamlet halálát látnád,

Szemed úgy néz felém a szűk szobán át,

S lágy szalagcsokor reszket térded alján.

Ó, csak egy pillanatra jössz. Megállasz.

Bomló hajadban tétován babrálgatsz,

Makacs fürtjét szemedről félrehajtva,

S máris, sebten, a hűs falakba folysz át,

S én nem tudom, milyen volt drága orcád,

Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka.

S egyszer majd végképp elfelejtem állad,

S hogy ujjaim közt fogtam... s párnás vállad

Illata emlékemből messzereszket...

És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e?

Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne,

S az égre könnyes, vak szemet meresztget.