Laurához. [1]

Ritka már Laurám! az erős barátság,

melly magát nyilván az Igazhoz adgya,

és az Ártatlant az erőszak ellen

védeni merje.

Bátran üldözhet fene rágalommal

a’ bilincs nélkül dühödő Ravaszság,

míg gonosz nyelvénn az előbb Igaznak

híre ki nem hal.

‘S a’ botor község örömest nyomozván

a’ törött ösvényt, viszi a’ gyalázást

harsogó szóval, ‘s az esékeny árvát

ujra lemarja.

Dölfös orczával nevet a’ Kevélység

a’ levert jóknak zokogó siralmin,

‘s durva bosszúját, valamerre láthat,

büntelen űzi.

A’ nyalánk Lelkek’ csapodár csatája,

melly alakjának jeladó szavára

eggy mosolygásért sükeres baráttyát

kész letapodni,

tapsoló kézzel helyesíti estét

a’ nemes szívnek, ‘s azalatt, hogy undok

hírgyalázóknak foga köztt vonaglik,

gúnnyal epeszti.

Óh! ki tarthasson tehetős erővel

vagy nagyobb rossznak veszedelme nélkül

a’ nagy Erkölcsért diadalmas ellent

ennyi Gonosznak?

Elfajultt népét keseredve nézvén

a’ kevés Jámbor, siralom szögében

szánnya bajtársát ‘s legazoltt nevének

csak könyet áldoz!