LAURÁHOZ [2]

Nagy szálka vagy szememben, kis leány!

Nem látok, bár szememben nincs hiány;

Nem láthatom miattad a napot;

Hajh az nekem már rég lenyúgodott.

Nem láthatom miattad a tavaszt,

Elégeté hő szenvedélyem azt;

Nem láthatok sem földet, sem eget,

Csak tégedet, csak bűvös képedet.

És kérdezem, a nap rajzolt-e le,

Hogy a világ képeddel oly tele?

Ez jár velem, ez kísér mindenütt,

Mint üldöző mindenhol rajtam üt.

Nem látok mást, mint holló hajadat,

Hamis szemed és kedves arcodat.

Szeretlek-e, vagy tán őrült vagyok?

Tudná az ég, nem szabadúlhatok.

Hozzád vagyon láncolva szellemem,

S e szellemlánc legfájóbb szerelem;

Hozzád van az teremtve mint az ág,

Letörve már, és mégsem holt virág.

Eltépjem-e a kínos láncokat?

Megélhet-e az ág, ha leszakadt?

Sorsom te vagy, egy szód, lehelleted,

S élek halok, amint te végezed.