LÁZADÓ KRISZTUS

„- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!

Ne légy más, mint az Igazságos Úr.

Több kalászt adj, de azért el ne vedd a

Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,

Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?

Ronggyá nem mosná élet-subád ember

Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.

Tanulhatnál még tőlem is, Uram -

Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy

Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.

És már egy nagy, sajgó gerinc vagyok -

Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán

Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,

Bár kezemen csalánmart hólyag ül.

S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,

Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:

Téged nem ér el átok és eső,

Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a

Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -

Testemnek ágyam is hideg, a Föld

S aranyszavad átváltozott rossz, kongó

Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te

Nagy passziódban; és a lelkem is

Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt

Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.

Bizony mondom, még nincsen is szemed,

Most nem látsz. Lennél immár igazságos,

Isten!”

Fáradt baromként reszket lelke, teste,

Félmunkát végző társak röhögik

S feszül, mert tudja - reá korábban jön

Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még

S kilógatja fakult, sápadt szivét,

Mint akasztott ember szederjes, szürke

Nyelvét.