Leány panasza

A költőnek boldogsága

Hogy szerelmét eldanolja,

S a könny mely hull énekére

Harmat szívének sebére.

De a lánynak, de a lánynak

Szenvedni kell csak magának,

Lopva törli a könnyét le,

Hogy kínzója meg ne sejtse;

Gúnyának lenne csak tárgya

S más boldogabb hiúsága.

Virágot hát a fejemre,

Óh mosolygás, jöszte, jöszte!

Fedd rózsával a keservet,

Míg találok csendet, enyhet

Éjjelén a sírfenéknek -

S majd ha visznek a legények,

Mondják: „Víg lány volt, kár érte.”

Nem tudják, hogy megtört keble.