Leánybú.

Szép lyányka! az estve leszállt, s egyedűl

Jársz itt epekedve s örömtelenűl?

Nincs szebb honod, mint e komor sivatag,

Hol zúgva szakad le a szirti patak?

S a fülmile zengzeti bája helyett,

Búsan huhog a bagoly odva felett?

Nem hallod az éjszaki durva szelet,

Mint szórja utadra a hárslevelet?

Borzadva keres menedéket a vad.

S csörtetve a bokrot ürébe szalad.

Míg csendül az óra s a föld pora kél,

Megnyílnak a sírok, az élet alél.

Jer lyányka, lakomba vezetlek el én,

Nem messze fejérlik a sík közepén!

“Hadd zugni az éjszaki durva szelet,

Jámbor fiu, nem megyek én teveled!

Búm képe a fergeteg, a sivatag,

Könnyim sürü árja e szirti patak.

Hadd folyni, zokogni, ha szivem eláll,

Szebb fényre kel a komor éji homály.

Nem messze a völgyi sötét temető:

Ott hamvadoz a deli hív szerető;

S bár szép szeme zártan előmbe nem ég.

Él bánatom és szivem érzete még.

Hadd zúgni üvöltni a durva szelet.

Elhallgat a hív kora sírja felett.”

Szép lyánka! nem hallod, a hárs csikorog,

Vész dörg le s a szikla utána morog?

Felkárog a varju, röpös denevér,

S a lég hideg szellentin elfagy a vér!

Jer! jer deli lyánka, lakomba velem,

Árt kellemeidnek e késedelem;

Majd hókebeledre a lég hüve hat,

Megvérzi tövis liliomkarodat;

Villáma szemidnek homályba borul,

Szép arczaid éke, virága lehull.

Rózsás nyoszolyára vezetlek el én;

S szebb létre virulsz fel az álom ölén.

Igy esdik az ifju, a lyánka zokog:

Ha a tövis, a hideg ártani fog!

Rettegve az ifju szivére simúl,

És útnak eredve lakába vonúl.

A felleg eloszlik, a hold letekint,

A víg lebel illatit hordja megint,

S a vad zivatar rivadalmi után

Bájkellemü dalt rebeg a csalogány;

S a nap mire hajnali fényre kigyúlt,

Szép lyányka felejti, hogy este busúlt.