LEBUKOTT

Megvallattak, hogy vérzett a húsunk.

Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,

gondolj reánk, kik föl-le futkosunk

és messzenézünk cellánk szögletén.

Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,

eledelünket kiköpi a szánk,

gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk

s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.

Még harcolunk, de testünk oly sovány.

Testvér, segítsd a lebukottakat.

Otthon a tűzhely hűvös és repedt,

hideg fazékban készül az ebéd:

a csarnok nyirkos kövéről szedett

kis káposztalevél és hulladék.

Az asszony szédül, szidja gyerekét

s a szomszédné a gangon kiabál,

hogy tőlünk sosem kapja vissza már

az ujjnyi kevés lámpaolajat.

Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.

Testvér, segítsd a lebukottakat.

Gondoljatok a büdös kiblire,

mely ködgomolyban küld új nyavalyát.

Adjatok szappant, lóhúst s télire

apadt testünkre adjatok ruhát.

Küldjetek könyvet, bármily ostobát,

mert megőrjít a patkánypuha éj,

az asszony nélkül gyötrő szenvedély.

Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,

Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!

Testvér, segítsd a lebukottakat.

Küzdtünk híven a forradalomért,

nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.

Zizegve várnak a röpcsik, a hék

s éhbérrel várnak mind a burzsoák.

A mozgalom vár, munka és család,

míg megbukik a kizsákmányolás,

sarló villan, lesújt a kalapács

s börtönről, gyárról lehull a lakat.

Éljen a Szovjet, a munkástanács!

Testvér, segítsd a lebukottakat.