Legénygazdaság

Legénység, óh rideg legénység,

Testtel lélekkel únlak tégedet,

Zsémbelve járok udvaromban,

Haszontalan keresve életet.

Van-e még ember, nem tudom, mert

Szavamra minden csak visszhangot ad;

Szobám poros, ágyam hideg, bús,

Örömmel csak vén házi eb fogad.

Kertem giz-gazt terem virágúl,

És elhagyottság a világba űz,

De fáraszt csak zaja, nem nyugtat

És vissza-visszaint a házi tűz.

Ágyamban forgok hosszú éjjel

És reggelig azon gondolkodom:

Mi kellene nekem, hogy jobbra

Fordulna e jajos állapotom.

Megvan, tudom, kicsiny csinos nő,

S eszméimet tovább ha követem,

Minő legyen, hogy nézzen az ki,

Kisül, hogy olyan mint szerelmesem.

Akkor nem kell éltet keresnem

A mostan oly hangatlan udvaron,

Tövis helyett virág terem majd

Kertemben és szivemben, jól tudom.

Megértem, hogy nem visszhang minden,

Nem űz világba kínos gondolat,

Ha megjövök, csókkal fogad majd

És általmelegíti ágyamat.

Míg hogyha únni kezdem üdvöm, vagy

Mert ember szivnek megnyugvása nincs,

Kissé megkínoz, s hogyha békél,

Ujból érzem, hogy szíve mily nagy kincs.