Légyhullás

Ma még repülnek. Dongva, zöngve szállnak,

rezeg a fény szitáló szárnyukon.

Fekete rajban ellepik a konyhát.

Apró, szőrös lábakkal kéjelegve

mászkálnak a halott patkány szemén.

Édes piszokba túrnak. Sűrű moslék

szivárványszínű fertőjén a bomlás

sötét nektárját szürcsölik s gomolygó

gőzben cikázva zsonganak, kövéren.

Holnap már szédelegnek és – ha csöndes

magányodban feszülten hallgatózol –

hallod, hogy koppannak puhán a padlón...

Jajongva sírnak két kietlen ablak

hideg kristályüvegje közt s didergőn

érzik az ősz tisztult leheletét:

a tiszta, józan őszt, mely hűvösével

meredt halálba fújja már a züllés,

az erjedés miazmás mámorát.

Sötét esőként földre permeteznek,

ablakdeszkákon haldokolnak, álmos

homályban, porbaszáradt potrohokkal.

S reménytelen, beteg nosztalgiával

álmodnak vissza búcsúzóra mindent,

mi szenny és bűz és rothadás a földön.