LÉGYOTT

Szürcsölte a teát, s át gyermeteg szemén

Tréfás árnyat vetett a fordult talpu csésze,

S az italemelő, lustácska, könnyü kézre

Az éji csendben árván s szelíden néztem én.

S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát,

Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből

Áttetsző, gyenge vállát szomorún szegi föl

A lenge éji fény, a lágy olajvirág...

S búsongva eltünődtem: egy-két perc, s csendesen

Majd útra készülök, kabát, kalap, bot... s vége.

Lassan leballagok a hűs feketeségbe,

Sírásra ferdült szájjal, át siket tereken.

S olykor majd gyujtót gyujtok: melyik utca ez itten?

Mi dolgom itt? És árnyam, az éji útra kentet

Elnézem majd merőn, míg fáradtan pihen meg

Torz válla egy kövön, s nagy karja sárba fittyen...

Tünődtem, s fent az inga halkan suhant az árnyban,

Sebten felém osont, s tréfásan hőkölt hátra,

S a halálra gondoltam s áldott, szelíd anyámra,

S ki emlőit ölelve szunnyad a csendes ágyban:

Szép kis öcsémre... s főm búsan hajolt előre,

S a vidám színeket a vén szőnyegen, lábtul,

Úgy néztem, mint aki nagy mélységekbe bámul,

S ő szürcsölte a teát, kecsesen, hátradőlve...