Lehajtott fővel

Olyan szomorú, szürke senki voltam,

Vergődő, kusza, korafáradt lélek,

De jöttek döngő léptekkel az évek,

És engem mégis valakivé tettek,

Köztem, s az élet közt hidat verettek.

Kifele: nőttem. Minek is tagadnám?

Hisz név a nevem két ország előtt.

Könnyen értem el egy magas tetőt.

Árva szívemre hull most a babér,

Ó több, mint amennyit a szívem ér.

A babérfát, amelynek levele

Rámpereg, - vajjon milyen erő rázza?

Emberszeszély felcsapó lobbanása,

Csak pillanatra megfeszült karok?

Vagy tán - örökkévaló viharok?!

A dicsőségem bús sziklafokát

Szeretném most már nagyságban elérni:

Magambaszállni, önmagamba térni,

Miként a kristály, jegecedni lassan,

Lenni zárt egész minden kis darabban.

És érni, mint a jó gyümölcs a fán,

És leszűrődni, mint az aszú-bor,

Kivésődni, mint a márványszobor,

Sorstól és fájdalomtól ihletetten, -

És úgy zengeni tovább a szívekben.

Mert most a babér nyomja homlokom,

És nyugtalanít minden szeretet,

Jobban, mint csel, mit gyűlölet vetett,

S mint ádáz irigység, mely rámszakad,

Lehajtom főmet a babér alatt.