LEHEL [1]

Mennydörg az óriás kürt

Lehelnek ajakán.

Örvendve nyúl ezer kar

Kifent acél után.

Vérszomjazó örömben

Szikráznak a szemek,

Telt a kebel dicsétől

Harc nagy reményinek.

Jaj annak! aki ellen

E nép kardja száll.

Jaj annak! sorsa lészen

Gyalázat és halál.

Még egyszer zúg riadva

A szélvészhangú kürt

S az alemann seregre

A dúló szittya tört.

S vérnek patakja árad

Az eltiport mezőn,

Kietlen rém-halommá

A holtak teste lőn.

Még vínak oly erősen,

Oly fáradatlanúl!

A szittya kar csapásin

Sok alemann kimúl.

De nyugot népe nem fogy,

Elhullott száz helyett

Konrád hatalmas szóval

Idéz új ezeret.

És haj fordít a kockán

Az inda-végezet,

És haj a magyaroknak

Romlása érkezett.

Zajtalan áll a

Gyász-arcu csatahely,

Bátor leventék

Elhullott ezrivel.

Győzött a teutón.

A hosszu harc után

Rabság Lehelnek,

Megtörött had román.

„Rablók! hogy többé

Reánk ne törjetek:

Akasztófára

Egyig most veletek!”

Mond nagy kevélyen

A győző fejdelem,

És a bakóknak

Vad serege ott terem.

„Vezér, jer, illet

Elsőség tégedet,

Elő, hadd lássuk

Félt hősi képedet.

Olyan magasra,

Miként én, emelt-e

A magyaroknak

Hatalmas istene?”

‘Fejdelm, oh látnom,

Határtalan kegyed,

Azért hadd kérjek

Tőled tehát egyet:

És teljesítsed,

Kivánatom csekély.’

Előre lépve

Ekkép Lehel beszél.

‘Éltemnek a kürt

Olyan hű társa volt,

Mellette vívtam

Sok véres viadalt.

Halálom tőle

Örökre elszakaszt;

Engedd utószor

Megharsogtatnom azt!’

S megriad a kürt

Lehelnek ajakán,

Miként oroszlán

Erdői vad tanyán.

S hogy harsogtatta

Dörgőleg mindenszerte,

Konrádnak álla

És véle őt leverte.

‘Te felmagasztalsz,

És én a porba váglak!’

S megy büszke-bátran

Elébe a halálnak.