LEHEL [2]

A kürtkebelbe fú Lehel,

S a kürt riadva énekel

Vad éneket csatára;

S szilaj szikrát ezer szem hány,

És nyúl kifent acél után

Ezer kéz, hallatára.

A kürtnek harsogó szava

Még egyszer szálla tétova,

És összeütközének:

Hadúr világduló fia

S a bosszuló Germánia;

Mind harcszomjas legények.

Iszonyterhes lön a csata!

Vérnek patakja árada

Mezők tiport füvében,

És por közé a hadfiak

Sürűn omolva hulltanak,

Mint gabna jégesőben.

Még dúl soká az ütközet,

Még diadal nem nyujt kezet

Sem ennek sem amannak.

Még a koromsötét halál

Honába kard csapásinál

Ezren s ezren rohannak. -

A sors kockája vetve van!

És haj! seregje csúfosan

Leverve nyög Lehelnek.

S kiket nem ére a halál

Kardok duló csapásinál,

Rabláncon vesztegelnek.

„Hogy többé ránk ne törjetek,

Bitóra tüstént véletek,

Rablók gonosz csapatja!”

Kihez hajolt a győzelem,

Parancsszavát a fejdelem

Ily büszkedurván adja.

„Elő vezér! elő veled;

Elsőség illet tégedet,

Hadd lássuk szörnyu képed.

Olyan magasra emel-e

A magyarok nagy istene,

Mint én emellek téged?”

S a porba tipratott kebel

Fojtott dühérzeményivel

A hős előre lépett,

És szóla: ‘Fejdelem! kegyed,

Látom, határtalan; egyet

Engedj hát kérni tőled.

A kürt éltem hű társa volt;

Ő annyi vért és viadalt

Karom között szemléle.

Ez óra tőle elszakaszt;

Hagyd még egyszer megfúnom azt,

Hagyj elbucsúzni tőle!’

És zúg dörögve rémitőn

A kürt ismét Lehel kezén;

S hogy harsogtatta szerte:

Rá szent hevűlet lángja száll,

A győző fejdelemnek áll,

És véle őt leverte!

‘Te fölmagasztalsz,’ e szavak

A hősi ajkon hangzanak,

‘És én a porba váglak!’

S megybátran, míg önérzete

Arcára kéjsugárt vete,

Elébe a halálnak.