Lemondás

Győztél hát felettünk, nagyvilág,

Vad zajoddal, kalmár számolással

Elriasztád álomképeink,

S várod még, hogy felvert szíveink

Megköszönjék, amért megraboltál.

Óh, ha üdvünk álom is vala,

Mért nem, mért nem hagytad azt nekünk meg?

Nagy volt benn az ember, a világ,

Jó, színesb minden kicsiny virág,

S így, való vagy álom volt-e, mindegy.

S mit nyujtál dicső álmunk helyett?

Hej, fagyos lehelleted, világ te!

S hogyha valami még kéjt szerez,

Az csak a mult szent emléke lesz,

S benne a szív eltépett szerelme.

Hát bucsúzzunk! Óh nő, ládd, e szív

Utadra áldást kérni nem hagy.

Ilyen önző, ládd, a szerelem,

Hogy ha boldog nem lehetsz velem,

Jól esik tudnom, boldogtalan vagy.

Hisz csak addig vagy boldogtalan,

Míg szívedben teljes fényben állok.

Míg szeretlek, én is szenvedek,

S inkább, hogysem elveszejtselek,

Verjen engem síromig vad átok.

Kedves lesz nékem, tanújeleűl,

Hogy szerelmünk törpén nem fogyott el,

Halvány holdként észrevétlenűl,

Ám miként virág, fa, mely ledűl

A viharban, legdúsabb díszében.