Lemondás

Ragyogd be a hideg világot,

Forró nap, égő szerelem!

Azért én sírhatok titokban;

Ne is törődjetek velem.

Fel tánczra, dalra, fel pohárra!

Ölelve lányt, dőzsöljetek!

Mig én bűnbánva felkiáltok:

Pokol, megérdemeltelek!

Tudom, az éden mindörökre

Bezárult lépteim után.

Nem is kivánom ujra látni;

Pihenni óhajtok csupán.

Ah, nem a forró napsugárra,

Csak hűs árnyékra szomjazom.

Onnan hallgatni méla kedvvel

Az életzajt, végóhajom.

Vagy, hogyha végső pihenőül

Árnyas zugot se lelhetek:

Sötét nemtője a halálnak,

Védd szárnyaidra lelkemet.

Roszkor születve, meg nem értve,

Mit csüngjek így az életen!

Oltatlan vágyak búja, könnye

Együtt némuljatok velem!

De jaj, mit ér a sír nyugalma,

Mit ér pihenni hant alatt!

Kit eltemetnek, czélhoz ért, de

A föld a régi föld marad.

Nyugodhatom menten kinoktól

A néma sírba’ csendesen:

Tovább zokognak, keseregnek,

Mint én zokogtam: ezeren.