LENKE DALA.

Faluvégen erdő,

Erdőben magány,

A magányba’ sírdomb

Hársak alkonyán.

Domb körűl csörögve

Omlik a patak,

Hársak közt madár zeng,

Szellők inganak.

Telve illatokkal

A kies vidék,

Mert a dombra szegfűt,

Rózsát ülteték.

Bérceken kel a nap,

Bérceken leszáll,

S engem lát bolyongni

A domb fáinál.

Szellőkben keservim,

Búm sohajtanak,

A patak vizében

Könnyim omlanak.

Én tudom csak, más nem,

Hogy kit elfedett

E domb sírja, egykor

Engem szeretett.

Kis patak ne zúgj a

Sziklán oly nagyon.

Bájos völgyi zengő!

Hallgass bokrodon;

Lengjetek, fuvalmak,

A fán csendesen!

Hadd nyugodjék békén

Megholt kedvesem.