Leselkedő magány

És egyszer, tudom, te is elmégy

a nyughatatlan árnyak útján.

Mogorva lesz, üres és értelmetlen

a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.

Küntről beszitál, borzongat a köd

s az esti szél bezúg, besír

a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet

felakasztom a deszkafalra,

örökmécsest gyújtok elébe...

És csöndesen a küszöbre ülök.