LETÉSZEM A LANTOT

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,

Bársony palástban járt a föld,

Madár zengett minden bokorban,

Midőn ez ajak dalra költ.

Fűszeresebb az esti szél,

Hímzettebb volt a rét virága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:

Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem, művészi gonddal

Függött a lantos ujjain; -

Láng gyult a láng gerjelminél

S eggyé fonódott minden ága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a mult panaszát;

Dicsőség fényével öveztük

Körűl a nemzetet, hazát:

Minden dalunk friss zöld levél

Gyanánt vegyült koszorujába.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon

A visszafénylő hírt-nevet:

Hazát és népet álmodánk, mely

Örökre él s megemleget.

Hittük: ha illet a babér,

Lesz aki osszon... Mind hiába!

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,

Mely temetőbül, mint kisértet,

Jár még föl a halál után...?

Hímzett, virágos szemfedél...?

Szó, mely kiált a pusztaságba...?

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.

Ki örvend fonnyadó virágnak,

Miután a törzsök kihal:

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága!