Léthe

Hol vagytok, óh Léthe nyugtató partjai,

Nemtudás, nemérzés csendes határai!

Mely’k sarokba fekszel, óh boldog tartomány,

Hol semmi főfájást nem szűl a túdomány,

Hol legédesb érzés az érzéketlenség,

Hol édesden altat a feledékenység?

Andalgó árnyékkal béborított berek,

Hol ismét emberré lesznek az emberek.

Te, aki másként is, akármeddig élünk,

Holtunk után mindent elfelejtetsz vélünk,

Nyílj meg, áldott vidék, s megszánván engemet,

Fogadd bé előre megfáradt lelkemet.