Levél a Múlthoz

Csak adna egyszer ajkamra az Isten

lágyan csobogó mese-patakot!

Úgy össze-vissza fecsegnék én mindent

és úgy el tudnám felejteni, hidd el,

hogy a szívem, a szívem már halott.

Csak tudnék még úgy nevetni, mint régen

és lenne drága minden kicsiség,

minden ibolya, mit lepréseltem,

minden kézfogás, mit mosollyal adtál,

lennék régi, kacagós gyerek!

Tudnék mégegyszer ablakodnál állni

hosszú délelőtt, hosszú délután,

tudnék mégegyszer kötekedő szódért

csöndes éjszaka asztalra borulni

és sírni, sírni, zokogni bután!

Oh, csak tudnám még azt írni, hogy élek

és hogy jó az, amit a sors adott. –

És ne kellene azt mondani: Ámen,

tizennyolc évig szépen haldokoltam,

de most már minden hideg és halott.

Dehát, ha így kell!... Temessük el szépen

a tüzes szavú régi verselőt,

ki a csókodat esdekelve kérte – –

Csendesebb lettem... bocsássál meg érte

és szeress, szeress úgy, mint azelőtt!