LEVÉL A »VISZHANGHOZ«.

Olyan furcsa kivánsága,

Lányasszonykám! hogy lehet:

Velem épen nyárközépen

Firkáltatni verseket!?

Szépen rám szól a mesében:

- Ha én most is benn-ülök, -

,Aki nyárban énekeltél,

Táncolj télben jó tücsök!’

Minek is a vers ilyenkor?

Az a fajta vers kivált,

Mit az írdüh s a kenyérgond

A szépérzést ölni gyárt?

Mikor a rét nyilt virága,

Dal a lombok rejtekén,

S a két hajnal rózsafénye:

Mind egy-egy szép költemény.

Ne fogjon rám »álmosságot«

Mert én kérem, felkelek:

Még alig hogy fényesülnek

Keleten a fellegek.

És mikor már én kijártam

A legvégső halmokig:

Maga még a tennap esti

Hangversenyről álmodik.

Jobb bizony, ha ide rándul

A városból maga is;

Ott minden fény, érzelem, hang,

Mondva csinált és hamis.

Ebből a fris hegyi légből

Bizony nem árt egy kevés,

Mindjárt nem lesz, kincsem, olyan

Ingerlékeny, oly epés.

Hisz különben is vidéki

Származásu édesem!

Amióta pesti dáma,

Nincsen még egy éve sem;

Ösmerem az édes anyját

A Balaton partinál,

Élénk, nyájas, tisztes asszony,

S akárkivel szóba áll.

Legyen hugocskám, magyar hölgy,

Mind falun, mind városon;

Viszhangozva szép gyöngéden,

Ami lelkünkkel rokon.

Ne is legyen kontya mellett

Napraforgó a fej-ék;

Ne is legyen pacsuli-szag...

És... udvarló lesz elég!

Mit beszélek? hisz udvarlók

Most is vannak felesen,

Kik fekete szemeibe

Nézegetnek szívesen;

Eladó lány mást keres tán...?

De már azzal angyalom!

Hogy el is kél majd közöttünk:

Egy cseppet sem bíztatom!

Pedig azt a régi vádat

Reánk fenni nem lehet:

Hogy kerüljük, nem szeretjük

Az ön-fajta szépeket;

Sőt akad, ki lopja őket,

De arra, hogy megvegye:

Mosolyogva fejet csóvál

Gömör s Kis-Hont vármegye.

Ami végre engem illet:

»Máskép lesz az ezután.«

Egy két nótát nem sajnálok,

Hol lanton, hol furulyán;

Majd ráérünk! Hisz a gólya

Elviszi már a nyarat; -

S jőnek hosszu téli esték...

- Ah, az idő ugy halad!

Sápadt lesz a földnek arca,

Elpusztul a zöld liget;

Megnémul a víg madárka:

Mért is szólna? Nincs kinek!

Majd a holt, havas világon

Búsan nézünk szerte-szét,

Keresvén a rokon keblek

S a kandalló melegét.

S mig elkallott napjainkon

Mélán jár a gondolat:

Kevés okot lél örömre,

Fájdalomra oly sokat!

Az ábrándok szép egéről,

Ahol egykor repkedénk,

Eltünt csillag és szivárvány...

S hideg könycsepp hull felénk!

S midőn ég, föld, a jelen s mult

Ilyen puszta, ily setét:

Felrezzenti maga a bú

A szív zsibbadt életét.

Megszólalnak érzeményink,

Sír is, fénylik is szemünk...

Akkor lesz vers... bárha bús is...

Addig hát Isten velünk!