LEVÉL ATYÁMNAK

A város fái közt merengve járok:

szelíd, leromlott, árva sarjadék.

Az életet hideg szemekkel nézem;

lesorvadt már a vágyam karja rég.

Atyám, ne légy kiváncsi a fiadra,

mert mérges férgek rágnak dúlt agyán...

Nem vesztem el, csak nem vagyok sehol sem. -

Élj boldogul, atyám!

Mi lettem én?... e kérdés feleletlen!

Nem lettem én sem koldús, sem nagy úr.

Se szárny, amely az égre rajzolódik,

sem erő, mely a föld méhibe fúr.

Nem lettem én se szürkébb, sem színesebb,

mint ama por, mely lassan száll reám...

Nem hoztam szégyent rád, se dicsőséget -

Élj boldogul, atyám!

Neved helyett ha újat is kerestem:

nem tudja sem király, sem kisbiró.

Se fönt, se lent nem számít már manapság

egy borús arcú magyar versiró.

Ajtóm előtt nem vár a hetyke hintó,

nincs márványlépcsős úri palotám...

Nem is kivánok semmit, amim nincsen -

Élj boldogul, atyám!

Legfeljebb az, hogy nincs mellettem asszony!

Két szende szem: szívemnek oltalom!

Hogy nem lehetett életemnek szomját

a szerelem üdvével oltanom.

Hogy nincs kar, mely enyémbe kulcsolódik

a késő napok hűvös alkonyán...

S hogy nincs fiam... Bár néked se lett volna -

Élj boldogul, atyám!