Levél egy barátomhoz

Hírt se hallok már felőled,

Úgy eltüntél, elpihentél

Békességben, bölcs magányban,

E czélhíjas, e siralmas

Verseny elől, én barátom.

Elnémultál, elvonultál,

Hallgat ajkad, legfölebb hű

Feleséged csókolója.

S én vergődve, vánszorogva,

Bánatommal küzdve folyton,

Fel se véve, megalázva.

Irigyellek, óh, barátom!

Férfiak közt csak te voltál,

S asszonyok közt is csupán egy,

Ki megértett, bátorított,

Hogy ne essem csüggedésbe,

Hogy lesz nékem is napom még.

Diadalnak büszke napja,

Kárpótlása kínaimnak.

Ifjuságom nagy reményi,

Fényes álmok a jövőrül:

Nem hiszek én bennetek már.

Meghervadtam s nem gyönyörre:

Nyugalomra vágyom én csak.

Jöhet már a boldogúlás:

Rég megszüntem lánggal égni,

S szívem, összetört szegény sziv,

Az örömre nem fogékony.

Szörnyü élet, szörnyü végzet:

Várni mindig és remélni

Ismeretlen szebb időket,

Hírvirágnak virulását!

Tövisek közt járni mindig,

Társa lenni a magánynak,

Milliók közt árvaságnak,

S a kietlen ifjuságot,

És a férfikort, a meddőt,

Csendes aggkor derüjével,

Sírra hulló napsugárral

Hitegetni évrül évre...

Szörnyü élet, óh, barátom!

Isten, isten, mi a bűnöm,

Hogy ily korba, környezetbe

Dobtál engem ily kedéllyel!

A világot a mi kínunk,

Zengő, zajgó szívvilágunk

Nem érdekli, hidd el, úgy se,

Mint egy pingált birka képe,

Mint a czirkusz rossz bohócza,

Mint egy bukfencz a trapézen,

Vagy egy versenyló futása.

Festett r__ó most a múzsa,

Nem istenség égi lánya,

Látványosság, próza, botrány:

Csak ez kell most, ez kapós ma.

Dívatod mult, óh, költészet!

S csak a bárgyuk és bolondok,

Félkegyelmü nyavalyások

Irnak rímbe’, jambusokba’,

S meg nem hallja, meg nem érti,

Meg nem látja senki őket.

Óh, csak hallgass, meg ne szólalj,

Én elnémult jó barátom!

A közömbös, nyers tömegnek

Lelked fénye, lángolása

Egy bukfencczel úgy sem ér föl;

Meg ne szólalj; van családod,

Feleséged, kis fiacskád,

Rejtett fészked, házi békéd!

Énnekem nincs semmi másom,

Senki másom a világon

Füstbe szállott álmaimnál,

Ismeretlen vágyaimnak

Panaszánál dalaimban,

S nyughatatlan tűzben égő,

Társat eddig soha sem lelt,

Meg nem értett, bús szivemnél.

Megfogadtam sokszor én is,

Hogy mi bennem ég, viharzik,

Büszke dacczal, megvetéssel

Rejtve tartom, visszafojtom,

Mindhiába, nincs erőm rá;

Küzdelemre, szenvedésre

Jöttem én e zord világra;

S bár akartam, nem tehettem,

Hogy az égő kínt, keservet

El ne sírjam, ki ne zengjem.