Levél, egy régi várból

Népe jövendőjén mély gondolatokba merülve

Itt búsong, s aggódva magát itt gyötri barátod,

A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát

Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében

Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén.

Ah! vígadj; s a míg kedves lehet életed, éljed.

Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal

Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma.

Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár

E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé.

Úgy elenyészének, mint éj felhői tavaszkor,

Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább

Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának.

Ó! embernek léte, rövid pályája, mi vagy te?

Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! csak azt sem

Tudjuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?!

Rajta tehát, vígadj bátran; s a míg lehet, éljed

Bölcsen mérsékelt örömek közt mostan idődet.

Ámde jer egyszersmind, s kezdj már szolgálni hazádnak;

Kezdj már most, a mint korod engedi, néki segédül

Lenni, s hová hamarább enyhíteni régi keservén.

Fájdalmasb óráiban is, jobb sorsa reményét

Táplálván, s szemeit szíves védőire vetvén,

Lássa, mi nagy s tehetős új bajnoka támada benned.

Gondold meg gyakran, nemes ifjú! mennyi javával

Álda meg a kegyes ég ezerek közt tégedet, és mely

Gyorsan fáradozó szeretettel tartozol érte.

Jusson eszedbe, mi szép, mely drága gyümölcsöket ígért

Ritka nagy elmédnek már első gyenge virágja.

Vedd szívedre te is népednek mostoha sorsát,

Hajdani nagy neve szép fényét, s bús éjre hanyatló,

És örök álommal rémítő, mái homályát!

Nyelvünk elhagyatott űgyét! erkölcsi szokásink

S nemzeti létünknek kárát, mindennapi vesztét,

S végromlásra jutó maradékink árva mivoltát!

Múlnak az esztendők: változnak az emberi dolgok;

S változik ím! Európa szemünk láttára naponként.

Int az idő! Később - késő lesz minden igyekzet,

S nagy szégyen, bánkódva hiú panaszokra fakadnunk,

És az eget s könyörűletlen vak sorsot okozván,

Helyre nem állandó kárunkon akkor epednünk,

A mikor isten sem tud rajta segíteni többé!

Jersze, kövesd hív társaidat; jer szerzeni már most

Érdemeket!... Csak ezek fogják nyújthatni továbbra

Éltünket, mikoron pályánk végéhez elérvén,

A természetnek lefizetjük mink is adónkat.

Jer! menjünk, mint emberek és polgárok, az erkölcs

Útján, szent kötelességünk bétölteni. Nincsen,

Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül

Emberiség. Haza! szívemnek bálványa! tenéked

Szentelem én magamat; s minden lépésem ezentúl

A te javadra leszen mindég intézve!... Fogadd el

E fogadást, és nézz jó szándékára fiadnak!

Mely sok ezernyi nehéz akadállyal küszködik, a ki

Néked akar szolgálni, tudom. Nem tészem azonban

Még le reményemet én; s nem utolsó, nem kicsiny érdem

Lesz, végső pontjára jutott szoros állapotukban

Híven erőlködvén, legalább kétségbe nem esni!

Megfordul, hiszem azt, (mert él a nemzetek atyja,

Él még a magyarok kegyes istene! s látja, miképpen

Sínlődünk!) megfordul még valahára szerencsénk,

S bárha keménykedik is, nem lessz ily mostoha mindég;

Csak bízzunk, s bajaink tűréssel győzve, magunkat

Boldog atyáinkhoz méltóknak lenni mutassuk.

Ennyi homályok után, tisztább új napra derül még

A magyar ég, s fiaink meglátják hajdani fényét.

Sőt, ha serény s állhatatos hívséggel igyekszünk,

S szent űgyünk mellett bátran bajt állva tovább is

Emberkedni tudunk, nem hajtván semmi veszélyre,

Meglátjuk valahára talán bámulva magunk is

Új életre kelő honnyunk víg hajnalodását.

Higgyük: előbb, vagy utóbb, diadalmaskodni fog a köz

Értelem és akarat; diadalmaskodni fog egykor

A nagy egész hasznát kereső törvényes igazság,

Mellyet minden nyelv, minden szív, minden erő véd,

S mellyet az ész, mint bölcs kalauz, vígyázva vezérel.