LEVÉL ÖREG BARÁTOMHOZ.

Mikor derűl a boldog nap reám,

Hogy újra látlak, édes öregem!

Hogy tűzhelyemnél s házi istenim közt

A bölcset, a barátot ölelem!

Siess! az élet könnyen megszakad,

Ha már folyt s tartott majd egy századig;

Ne hidd: hogy még lehet halasztanod

S szeszélyed a parkákkal játszhatik!

Tüznek s éltünknek, a költő szerint,

Eleje füst és vége hamv; - igen!

Az öreg keble hűl és hamvadoz...

Önkinzást vett a tört remény- s hiten;

Irígy, önző, türelmetlen, fukar,

Kor s élet benne rosz birót talál;

- A szövet selyme lassan lekopott

S nem látszik csak a vastag, durva szál.

Te, az aggság eszménye! fejeden

Idő s az ősz fürt szép királyi dísz;

Mérsék s erő, méltóság és kedély:

Megannyi drága kő, mit rajta bírsz;

Nincs gyengeség s kacérkodás vele,

Korod nem áll mellednek vérteűl;

S melyet nem vársz, melynek szépen kitérsz:

A hódolat folyvást eléd kerűl!

Szemed fénylő és homlokod sima,

Hangod tiszta s zöngelmes, mint az érc.

Eszméidben bátorság, friseség,

Itéleted mély és igaz, ha mérsz!

S minő cifrátlan, ódon, tiszta nyelv...!

Mint a vasáért becses régi kard;

S minő képek...! szó, eszme, színezés

Mind összeillő, mind egy célra tart.

Az én időmben... kezded, és e hang

Csudásan hat reám, s általhelyez

Más kör-, lég- és világba hirtelen...

Elmult idők nagy jelenésihez;

Nyilt ügy s ármány, nagyság és törpeség

Láttomra vívnak s győznek újolag,

- S melynek végét ama kor nem lelé:

Előttem a lefejtett gombolyag.

Csatán, törvényben, vendégség alatt

A régiek közt helyet foglalok,

És hallgatom, midőn fájdalmaik

S reményeik felől szólnak magok;

Jól látom a sorsot s a tévedést,

Az erkölcsöt, fogalmat, életet;

A férfi mit tőn a becsűletért,

Mit ifju és leány, ha szeretett.

És hordozol félelmes útakon,

Meredek szirt, zúgó örvény fölött;

S hogy szabadon itéljek: elvered

Szemem- s elmémről a sürű ködöt.

Istápolod tántorgó lelkemet,

- Hit s tagadás között ha tétováz, -

Hogy fásultság, bűn, kór s álom között

Ott rejtezik a kelesztő kovász.

Beszédednek varázsa elragad...

Mennyi igazság, nyúgalom, kenet!

Ajkamon vész el az ellenvetés...

Hol a bajnok, ki megvívjon veled?

Magam gyönyör közt általengedem

Lelkednek, amely fenten szállva jár,

Mikép, nem is lendítve szárnyait,

Magát a légre bízza a madár.

S ha könyveinket, - férfiak felől,

Kiket látál, tudál - átlapozod,

S olvasod a jól ösmért eseményt:

Elváltozik nyugodt pillantatod!

Majd szólsz, itélsz, - s naggyá lész a kicsiny

S a bálványok a földön fekszenek...

- Mesét tanultunk-e, melyet vakon

Irnak kibérelt, vagy kontár kezek?!

Jer! a divat-tan s bölcselet között,

S midőn nincs a közönynek szép, se rút:

Járjuk be ismét a szent helyeket,

Pendítsük meg az ösmert régi húrt! -

Mig a fontoskodó elmék szele

A porzó útakon végig-söpör:

Az órákat s időt bizalmasan

Veled tölthetni: tanulság s gyönyör!

Mig hívlak s várlak, szívem úgy dobog...

Hogy itt léssz: boldogít a gondolat;

De bús leszek megint, mert agg korod

Eszembe hozza elmulásodat...!

Mily veszteség leend, ha karjait

Kinyujtja a mulandóság feléd!

Neked örökké élned kellene:

Hogy írjad a világ történetét!