LEVÉL OSVÁT ERNŐHÖZ

Szerkesztőm, édesapám a betűben,

Hadd köszöntsön e dadogó levél,

Bár óda járna néked, nagyszerűen

Csillogó homlokú ének, kevély;

De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben,

Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él,

Mert minden toll erőtlen és lapos toll

Méltón dicsérni Téged, jó apostol!

Mégis, szemedben - hadd hirdessem én -

Mélységes és komoly lánggal világol

Valami makacs, égi, tiszta fény,

Valami a Betlehem csillagából,

Mely akkor gyúlt ki az egek ivén,

Mikor kincset szült lenn a földi jászol,

S nem tudta a vak éjben senki még,

A barmok közt mily csoda lelke ég.

Igen, szemedben csillant meg először

Mindig a magyar öröm csillaga,

Ha észrevetted, hogy halkan előtör

Egy-egy új érték színe, illata:

Fényedben látták meg, és figyelő kör

Így gyűlt köré, s többé nem volt maga,

Győzött a Fény, a bús homály levásott,

S indulhattak a magyar Messiások!

Igen, ím vallom, bár szerénytelen

Dölyfnek vegyék, de vallom, ki-ki lássa,

Mi voltunk, új költők, erénytelen

Korunknak sok hős, ifjú Messiása,

Általunk lett e zord és fénytelen

Ország a fényeseknek büszke mása,

S Európa vak zugán a bús magyar

Nagyot s szépet csak általunk akar!

S Te tetted ezt! s jöttén a kornak, annak,

Mikor büszkén ráeszmél Hunnia,

Hogy a népnek, ha ily kincsei vannak,

Nem lehet a Balkánba hunynia,

S a szellem harcába velünk rohannak,

És kísérő fényünkkel gyúl ki a

Feltámadó ős nagyság drága lángja -

Te is velünk léssz, hű vezéri fáklya!

Addig? ó, addig folytassuk tovább

Átkozott, áldott magyar életünket,

Ragyogva, zengve éjen s poklon át

Vigyük sebes szivünk és ép hitünket,

S ha néha egy-egy óra enyhet ád

És körbegyűjt, mint most e csöndes ünnep,

Némán, erősen szorítsunk kezet

Az uton, mely csillagokba vezet!