LEVÉL PETŐFIHEZ.

Ismeretlen, hanem mégis jó barát!

Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát!

Kit bár a bor lángszerelme úgy hevit,

Mégis a sors vizre hozván vizre vitt.

Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám!

Jól beszél ez a poéta! - gondolám;

S életemben bár egyszer sem láttalak!

Megengedj, de cimborámnak szántalak!

A pohárhoz én is értek egy kicsint,

Vigadozván szent Dávid zsoltárakint;

Ha dallhatok, szerethetek s ihatom:

Nem veszett el sem éjem, sem nappalom.

Homlokomra barna felleg gyakran ül,

- S Isten látja, mennyi kín e szív körül; -

Bor tüzétül a fojtó bú-lég kigyúl,

S a borúlat villámozva elvonúl.

Ajakimnál a pohár ha kiürűl,

- S piros lelke a pokolra lemerűl:

Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad,

Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad.

És beszélek: Mi az ember? Egy pohár,

Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár,

Benn az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...?

A bor elfogy, a pohárnak vége ez...

Fénylő kristály volt, s im rosz cserép leve,

Eltűnt vigan pezsgő, szikrázó leve;

Hát a szesz... A szesz fiúk... eh menjetek!

Ilyen kérdést csak a papnak tegyetek!

Asztalnál űl a vén korhely, a halál:

S a törésben hejh be nagy kedvet talál!

Bort fiúk, bort! mert maholnap, úgy lehet,

Nem találtok poharat, csak cserepet!

És barátim ebbe már nem gátlanak,

Csak mosolygva nagy bolondnak mondanak;

Azt is kérdik: hogy mikor lesz már eszem?

Nem sokára! biztatom, bár nem hiszem.

S kötődnek: hogy becsüljem meg már magam,

Mert biz egyszer mind kiázik a fogam;

Adjatok bort, bizton ázhatik fele,

Úgyis szűken van, mit rágni kell vele!

Hozzon egyszer, jó fiú, az Isten el,

Szívesen lát a barátság, a kehely!

Jere hozzám »sárga pitykés közlegény«,

Isten-engem! fővezérré teszlek én!

Ott fog állni a kulacs, mint barna vár,

És körűle annyi ágyú a pohár;

S az erősség megvitatván általunk:

Dőlt falánál bátor szívvel meghalunk!

Tokaj bércén ütjük egyszer fel tanyánk,

Hol oly jól kitesz magáért ősanyánk;

Ott iszunk még, ott! s csinálunk annyi jót:

A bor ellen tartunk prédikációt.

Majd kettecskén felpipázva, életünk

Tarka-barka perciről beszélgetünk;

Egyet iszunk a multakra szótlanul,

Hejh, arra az ittas kijózanul!

Messze mentem, - észre még csak most veszem,

Víz felett is csak boron jár az eszem,

Mert bor itten, jó fiú, ha volna sincs;

Torkomon hajh, párosával a bilincs!

S a vizivás hejh be kínosan megyen!

Fél pohárka, még az is csak foghegyen,

Savanyú bár, de mégis csak víz biz ez,

Az embernek semmi kedvet nem szerez!

Halld csak: tegnap a vidéket jártam el,

Bérctetőkre nagy kínok közt mászva fel:

Hogy ha nem hoz derűt a szőlő leve:

Viditson fel legalább a levele!

Végre látok, sok járás-kelés után,

Zöld növényt a halom lejtős oldalán,

Nagy örömmel én is hozzá sietek...

Hát komló volt, hogy a ragya üsse meg!

Víz-világ ez, nincs szüretje, nincs bora,

Gyáva szívként zúg a fenyves tábora

A legelső lágy szellőcske fúvatán;

Bort teremtve, ez is bátrabb volna tán.

Hej, ha egyszer visszavisz jó angyalom,

A mulasztást, ne félj, beh kipótolom!

Addig is szánj, vizgyülölő jó barát,

S üríts értem, nyavalyásért, egy pohárt!