LEVÉL POGÁNY KAROLINÁHOZ.

Hogyan élek, és új hivatalom

- Kérded nemes hölgy! - mikép folytatom?

Oly szíves kérdést rólok aki től.

Hallj éltem búja s örömi felől!

Hol a szép Gömör halmos képet ölt,

Csendes magányban él hű tisztelőd!

Lant és biblia, e két szent barát

Karján ringatja boldogan magát.

Az én pályám szép, ámbár nem ragyog,

Én az egyszerű nép őre vagyok!

Enyém jó- és balsorsának fele,

Örűlük, sírok részvevőn vele.

S az elhagyott népet mi isteni

Növelni, oktatni, deríteni...!

Kisded születik, s hogy boldog legyen:

Én fohászkodom érte szívesen;

Dobogó szívű szép menyasszonyát

Elhozza az ifjú felebarát, -

És szivem elfogúl öröm miatt,

Az ünnepélyes esküszó alatt.

Kihez már a nyugalmas est közel,

A haldokló ágyához megyek el;

S ki lehullt, mint fájáról a haraszt,

A temetőbe kikisérem azt,

Ekkép velem rokon, barát a nép,

Nemes barátnőm! pályám nemde szép?

A nap is fénnyel, majd borúba’ kel:

Fájdalmam is van annyi, mennyi kell!

Legjobb barátom nem rég itt hagyott,

- Pihenj csendesen szeretett halott! -

Pályám társai meg nem értenek,

Szivök hozzám fagyos, vagy lágymeleg.

S midőn estennen megtérvén haza,

Nem fogad váró lény meleg szava;

Vagy fenn virasztok csendes éjszakán,

S nincs velem, csak a késő magány;

Megvallom: ekkor úgy fáj valami...

Annyit szeretnék, tudnék mondani!

A családélet boldog keble ez,

Melyért borongva lelkem epedez...?

Hová ragadsz bolyongó képzelet...?

Kit én szeretnék, ki engem szeret,

Nem tudom, hol van, - nem is keresem,

A természet az én szerelmesem!

Lombos karjával aki átölel,

Csók közt altat el hűs szellőivel.

S én andalogva megsimogatom

Szép szőke árvalányhaj-fürteit;

Piros rózsa-ajkát megcsókolom,

Bámúlom fehér liljom-vállait.

S ha nefelejcs-szemébe néz szemem:

Szebb hölgy, több boldogság nem kell nekem.

Jer, jer, nemes hölgy!... Ah mégis ne jőj...!

A halmot, rétet dér, hó este meg,

Oda van a természet kelleme,

A téli fákon száraz lomb remeg.

Mi szép lelkedre kéjjel hatna itt:

Nem láthatnád az ég, föld bájait.

De majd ha széles, szép tavatokon,

Arany hálót a nap sugára von,

Ha jajgat rajta a fehér sirály,

S megjő fecskétek, délibábotok:

Jőj el tavasszal, - lelkem várni fog...!

Virágos kis kertemnek közepén,

Árnyas méhesben űlök, élek én;

S kiket megápol s öntözget kezem:

Virágimat kéjjel szemlélgetem;

S haláltól mert megónom nem lehet:

Virágregékbe dallom éltöket.

Majd elmondom, mint járt a liliom,

S a múló kecsű pipacs egykoron,

Elmondom a vadrózsa esetét,

S hogy mi érte csapodár kedvesét.

A hajnalkának mikép lőn halál

Szerelme, a hő nap sugárinál?

A tündér-hölgy mért lőn elátkozott,

S vizi liljommá miként változott?

A gyászos rozmarinnak mi baja?

Mért búvik fűbe a kis ibolya?

Elmondom a vérfű történetét...

Kedves, szép tavasz! jőj minél elébb...!

Nemes hölgy! addig hát Isten veled!

Szeresse a kedves hont kebeled!

Szeress minket is, a lant emberit,

Nekünk ugyis kevés öröm virit!

Olyan az is, mint az őszi kikircs,

Virága halvány, s zöld levele nincs!

Légy boldog és költődet ne feledd,

Isten, Isten veled!