Levél Romanov Miklós polgártárshoz Tobolszkba

Távol a Téli Palotától,

A hosszú téli hónapok

Polgártárs, mondd, néked hogy telnek,

Mióta elfoszlott a mámor

S napod lejárt, időd betellett?

Meglátogatnak régi árnyak?

Fehérre sápadt bíborod

És megfeketült koronádat

Polgártárs, könnyű szívvel nézed?

Vagy mulhatatlan sebbel éget

A porbaomlott hatalom?

Polgártárs, nékem megbocsáss,

Szeretlek elképzelni néha

Úgy, ahogy talán sose látott

A jégpáncélos, komor Néva,

Szeretlek elgondolni bölcsnek,

Aki már csak az eget nézi,

Kutatva Annak titkait,

Ki a világokat vezérli.

Polgártárs, én szeretlek látni

Remetének, szűz havon állva,

Kit lefegyverzett a magány:

Minden lélek Szent-Ilonája,

Hol nem les életedre tőr,

Se nyugalmadra etikett;

Hiszem, Polgártárs, áldod a

Kezet, mely ide segített,

Legyen immáron harc, vagy béke

A nagyvilágon: mit Neked!

A magadét már odaadtad,

Többet a sors el nem vehet.

S ha venne többet: Te vértezve vagy,

Ilyen zuhanást aki végigélt,

Nyugton hajt az már mindennek fejet

S nem játssza többé a kevélyt.

Aut Caesar, aut Nihil, de Te

Tudod: Caesarnál több a Semmi,

Felelősség, baj, gondok félre!

Legalább meg lehet pihenni.

Akinek tetszik, folytassa a játszmát,

Jöhet immáron hullámvölgy-hegy.

Neked már minden, minden mindegy,

Neked már minden, minden jól van.

Polgártárs, mondd, igazat szóltam?