Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz

Ó te, kinek jeles elméjét örvendve csudáltam,

Még mikoron csak távúlról hallom vala múzsád

Szívreható dalait; te! kiben végtére, veszélyes

Pályafutásom alatt, elszánt hű társra, s barátság

Tisztiben a legjobb, legigazb emberre találtam:

Mint vagy, drága Lacim? sőt inkább élsz-e? s ha még élsz,

Hol vagy most? Száz gond és baj terhének alatta

Ime! barátodnak bús szíve sohajtoz utánad.

Hasztalanul várván leveled s óhajtva reménylett

Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem

Verseimet; bár azt se tudom, mely tájra bocsássam.

Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél,

Hallgatsz, s elnémult veled eggyütt nemzeti múzsád?

Élsz-e tehát, s hol vagy? mellyik megye puszta vidékin

Bujdosol? és mikor érsz lakozásod előbbi helyére?

Ott vagy-e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk

Oly bús éjbe merűle? hol a vad visszavonásnak

Lelke dicsőségünk örökös fátyolba borítá?

Ott, amaz árva mezőn! hol minden fűnek alatta

Eggy-eggy régi magyarra találsz!... Könyvekben elázva

Jársz, tudom, ott; s népünk vesztét panaszolva kesergvén,

A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja.

Hajh, iszonyú térség! gyászos temetője hazámnak!

Jártam hantjaidon; láttam sírhalmaik én is

Ősinknek, kik hajdan az ellenségre kikelvén

Honnyunkért, s ott halva vitéz vérekkel adózván,

Intenek íme! s világ füle hallatára kiáltják:

“Nézz e térre; s tanulj már eggyességre, magyar nép!”

Ámdemit emlegetem bal sorsunk durva csapásit?

S még ma sem enyhűlő sebeink mit szaggatom újra?

Gyász jelhangja, Mohács szomorú neve! rettenetes név!

Ah! ne gyötörjed az én füleim; lágyítsad azoknak

Mostoha szíveiket, kik honnyok semmi keservén

Nem könyörülhetvén, bajait mindenha tetézik,

S régi tulajdonaink, erkölcsink, ősi szokásink,

Nyelvünk, törvényink bizonyos vesztének örülnek!

És te, barátom! eredj, vedd tolladat: írd le, mit érez

Ott, epedő szíved! s egyszersmind írd le, mi volt rég

E nemzet, míg a haza közhasznára tekintvén

Bölcs fejedelmeinek vígan hódolva virágzott;

Visszálkodva mivé lett ott elvégre, tulajdon

Vétke miatt! s mi lehetne talán még egykor, ezernyi

Kárunkon okosodva ha már eggyezni tanulnánk,

És, az irígy szeretetlenség otromba dagályát

(Annyi veszély fertelmes okát!) útálva kerülvén,

A nagy egésznek igaz díszét mindnyájan akarnók,

S hajdani szép hírünk új érdemek által emelnők! -

Vagy ha talán már visszajövél Budavára királyi

Fénnyel tündöklő híres palotáiba, s ottan

Töltöd ezen vígságos időt, ó drága hazámnak

Érzékeny fia, kellemes éneklője! figyelmezz

Egy kisség szavaimra; felelj kérdésire meghitt

Társadnak, kit bú, bánat, s mély gondok epesztnek.

Terhes fellegeket látok fenyegetve borongni

Újra, s leszállani-kész komor éjt terjedni világunk

Nyúgoti részének felzendült messze határin.

Hasztalanul csalogatta reményünk csillaga, tündér

Boldogság képével, alélt szívünket; örökre

Eltünik ah! s nem fog soha felvirradni talán már.

Nézd, a régi homályra szokott sok gyáva miképpen

Üldözi mindazokat, kikről a józan okosság

Élesztő tüze súgárit tündökleni látja!

Nézzed, az ostobaság véres zászlóihoz esküdt

Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe!

Szíveiket vad gyűlölség mérgével itatván

A szeretet szolgái, miként gerjesztgetik őket!

Mint fenekednek! mint hányják az ezernyi kelepcét

Újra, hogy a szabad észt szűkebb korlátba rekesztvén,

Népünket levetett alacsony jármokba szorítsák!

Még csak alig jöve fel valamely jeles elme hazánkban,

A közjót kereső bölcs polgár, pályamezőben

Még csak alig láttatta magát: mikor íme legottan

Hitvallása felől vetekednek, otromba nevekkel

Illetik, és mérges nyelvekkel földig alázván,

E fene képmutatók diadalmaskodva lerontják!

Csalfa világ! gonosz álnokság! balsorsa hazámnak!

Ó! s hát, hogy még éjjelit is szaggatva, s az édes

Nyúgodalom puha karjairól munkára sietve,

Éltének fonalát önként rövidíti, hazája

Mély álomba merült fiait serkentgeti, s régi

Durva homályokat oszlatván, új fényre vezérli,

S méltóbb állapotunk útját mutogatja: tehát illy

Fáradozásaiért ez légyen-e végre jutalma?!

Tí boldogságunk dühös ellenségi! setétség

Szemtelenül csevegő vad terjesztői! mikor lessz,

S lessz-e gonosz szándéktoknak valahára határja?

Ó te, világok szent fejedelme! te mindenek atyja,

S gondviselő bírája! ki por-testébe lehelvén

Lelked szikráját, szabadon formáltad az embert:

Meddig, meddig nézheted el, hogy dúlja hazánkat

És nevedet gonoszul káromló cimbora? meddig

Késik még méltó haragodnak mennyköve? Fordítsd,

Ah, fordítsd le reánk szemeid, végetlen igazság,

Már valahára, s kevély ellenséginket alázd le!

Népe jövendőjén mély gondolatokba merülve

Igy búsong, s aggódva magát így gyötri barátod,

A mikoron te talán éltednek gyenge tavasszát

Víg palotákban, s szép Dáfnéd ártatlan ölében

Töltöd; gondjaidat feledékenységbe temetvén.

Ah! vígadj; s a míg kedves lehet életed, éljed.

Feltünik a bú, gond, s szomorúság napja bizonnyal

Néked is; elmúlik pirosolló hajnalod álma.

Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár

E bús szívnek alég ízlelt hívságai többé.

Úgy elenyészének, mint éj felhői tavaszkor,

Bánatos éltemnek fiatalb esztendei; s tisztább

Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának.

Ó! embernek léte, rövid pályája, mi vagy te?

Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! csak azt sem

Tudjuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?!

Rajta, barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan

Érdemeket. (Csak ezek fogják nyújthatni tovább is

Éltünket, mikoron köz-anyánk kebelébe leszállván

Újolag, a természetnek lefizetjük adóját.) -

Jer menjünk: mint Emberek és Polgárok, Igazság

Útján; szent kötelességünk bétölteni. Nincsen,

Emberiség nélkül nincs érdem; s nincs haza nélkül

Emberiség. - Haza! szívemnek bálványa! tenéked

Szentelem én magam és minden szándékom ezentúl!

A te javad s kiderűlésed lesz tárgya fiadnak

Már egyedül; - mivel ah! teneked hasznodra lehetni,

Boldogság; teveled s érted szenvedni, dicsőség! - -

Mit véljünk? e kétes idők veszedelmit előre

Látva, mi jót várjunk? Budavára királyi lakossi

Mit várnak, mire készülnek? s mibe volna remények,

Hogyha megént valamely szélvész támadna? Ki fogná,

Ah! ki s miként fogná kormányozhatni szerencsénk

Fergeteges tengerre bocsátott gyenge hajóját?

Állnak-e még főbb oszlopaink? ó, állnak-e bölcsebb

Szándékú jeles embereink? Ott vagynak-e népünk

Megbízotti, kiket már harmadik éve kirendelt?

Mint igyekeznek azon felséges arányra? miképpen

Eggyeznek? s melly istenség bölcs karja vezérli

Tántorgó lépéseiket? Készűl-e hazánknak

Temploma, vagy legalább új talpköve meg van-e vetve?

Hajh, nem lészen-e még Babilonnak tornya belőle?

Jaj! félek, félek, nehogy építőivel eggyütt

Ránk dőlvén, bennünket örök mélységbe temessen

Végre, s irégyinket méltó kacagásra fakassza!

Vígasztalj, ó kedvesem! És ti, nemzeti létünk

Szent űgyét viselő több más hű társaim, a kik

Mostan az országnak kebelében széllyeloszolva

Népetek óhajtott díszére javára serényen

Munkálkodtok, s bár egymástól messze szakadva

A szeretet kötelén velem egy fő célra siettek;

Jertek, társatokat vígasztaljátok! epesztő

Gondjait enyhítvén, s táplálván szíve reményét.

És te, Fejérvárnak most kelt új fénye! Királyink

Sírjai közt lakozó hív énekes! (ah, teneked sem

Hallom zengedező hárfád!) Vess néma keserved

Árjának, vess gátot; szüntesd nemzeti lantod

Édes hangzatival társadnak bánatit; oszlasd

Bízodalom súgáraival bús lelke homályát!

S hát tí mint vagytok, tí más buda-pesti barátink?

Mit mivel a bölcs Koppi? mikép nevekednek alatta

A haza jobb csemetéi? mikép gerjednek erőre

Bajnokaink unokái, midőn a régi világnak

Nagy példáit festi? Hová lett Versegi, s mint van?

Versegi, kit szeretünk; és kit kedvelve becsülnek

Mindazok, a kik az érdemeket mérsékleni tudják.

Él-e? s miben foglalja magát? Nem törnek-e mégis

Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi?

Nyert-e, vagy elvesztette perét? Hah! nyert-e, vagy ismét

A jók ellenségeinek szolgált az igazság? - -

Hol van néhai szerzete más nagy dísze, s hanyatló

Szép nyelvünk eggyik jelesebb hű gyámola; hol van

Kreskai? s mért hallgat? Mind elnémulnak-e vajjon,

A tehetősb elmék? mind elnémulnak-e végre?

S nemzeti fő kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz?

És ki fog űgyében, megszánva, segíteni rajta?...

Ó írj, írj már, s adj választ minderre, barátom!

S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósíts.