Levél Tomiból

Te nem ismered, ti nem ismeritek

e fellegeket,

melyek az ember vállaira szállnak

elbírhatatlan vasmadárnak:

törpék vagyunk

s egeket hordozunk.

Te nem ismered e földeket; itt

a nyájas szőlő sohasem virít,

a bársony barack nem mosolyog:

itt élni s halni mindegy dolog.

Egy nagy átok ül Fogarason,

mint úrnő ül a várfalakon,

mint Tizifoné Orkusz falain;

gyakran látom lobogni haját

(épígy lobogott ez árkokon át,

mikor Mayláthot a három oláh

árulva fogta a tornyok alá,

Apafi vörösen ivott-evett,

robogott Bánfiért szemfedős követ,

börtönben zsoltárzott Béldi Pál

s apjáért könyörgött Cserei Mihály)

ó, mennyi átok, ó, mennyi kín!

ki e szörnyü nő a vár falain?

Magyarul nevének semmi szó:

latin neve: Desolatio.

Ő böngész végig e földeken,

s hol sarcos sarlaja megjelen,

meg nem marad egy csenevész kalász:

halász elől halat kihalász

és hálójába vet köveket,.

melyek kitépik a szövetet,

tífusszal mérgezi a kutakat

és láthatatlan ösztökével

a rút, fekete,

fekete, sanda

bivalyokat ölni dühíti.

Ó!

Desolatio!

Nekem e föld halni jó,

ezek a felhők -

(nekem ilyen... szemfedők... kellenek)

ezek a havasok -

(nekem ilyen... sírkövek... kellenek)

melyeket az ördög tolt föl

bábeli tornyokul:

az ördögök ostromtornyai

melyek a... mennyeket... ostro... molják.