LI. Szerelmi epilóg

Ez az utolsó dal tehozzád;

Aztán elnémul ajkam.

Szivemet vágyak nem kinozzák;

Lemondok egy sohajban.

Mulandó minden, ah, belátom;

Az ifjuság s a szépség.

Én meghajolt, szegény virágom,

Hervadva meddig élsz még?...

Óh, balga én, ki messze tőled

Csak árnyadat szerettem,

S a vén időnek, sietőnek

Hatalmát kinevettem!

Azóta elszállt ifjuságod;

Enyém is indul útnak.

Éltünk fájárul a virágok

Egymás után lehullnak.

Te megviselt szív, légy nyugodtan;

Meddő vágynak mi haszna!

Meghervadottan, meghajoltan

Gondolj a szép tavaszra.

Mit ér tünődni, sírni rajta,

Hogy a tavasz mulandó;

Hogy a szerelmes nőnek ajka,

Szépsége hervadandó!...

Isten hozzád, zord életemnek

Egyetlen rózsaszála!

Mig ajkam egy betűt rebeghet:

Jóságod lelked’ áldja.

Szállj búcsudal, szép rímbe’ vidd meg,

Mi van sorsomban irva:

Szivem más névre nem nyilik meg,

Emmával tér a sírba.