Lidia

Ó, hagyj el engem, bűnös asszony,

a szád harap, az orcád éget,

én is szerettem, s engemet sem

szerettek egykor - én se téged.

Mért ismerém meg édes ajkad?

Mért ejte meg a csábos óra?

Mért rántasz ez örvény ködébe,

mért dőlsz a süllyedő hajóra?

Menj el, te átkozott, te rémes,

másutt keresd, amit a sors ád.

Ölelj, de menj sietve, s hagyd el

az emberek elátkozottját!