LIGETBEN.

Bár öledben nem hangzik fel a dal

S bús enyészet dúlja ékidet:

Ősz derétől sárga lombjaiddal.

Üdvezellek, sápadó liget!

Mint tavaszhoz illatos virágod,

Illik életemhez száraz ágod. -

Elmosolyg az alkonyat sugára,

Bágyadozva leng az esti szél,

Esti szellő halk fuvallatára

Földre hull a hervadó levél. -

És kik a zöld lombbal felnövétek:

Véle hervadtok le, szívremények!

Ah! az est, a hervadó ligettel,

Életemnek gyászos képei,

Elborítnak, fagylaló hideggel

Nemsoká a sír göröngyei. -

Árnyaidban, síri ciprus ága!

El-lefonnyad szép korom virága.

Jó liget, te boldogabb! hisz a tél

Elviharzik, mérge elhavaz,

Lombjaidtól bárha fosztva lettél:

Meghozandja a kies tavasz,

Ifju-zölden adja vissza éked,

Dal s virággal szőve bé vidéked.

Mig felettem, kis halom tövében,

Némán áll az egyszerű kereszt,

Melyet a szív szánó érzetében

Bánatos köny árja nem fereszt...

Új tavaszban felvirúl az élet,

Ah, csak a sír jégölén nem éled!

Lányka! lányka! majd ha ablakodnál

Látsz haladni gyászkiséretet,

S a koporsón őszi sárga lomb áll:

Én leendek a kiszenvedett...

Elborúlva szép szemed sugára,

Mondd utószor: béke hült porára!

És a holtak nyughelyére jőj el!

Új porával áll egy sírhalom,

Míg felette, bánatos nyögéssel

Leng feléd az esti fúvalom,

Mintha sugná: aki érted éltem,

Karjaidban szebb álmot reméltem.

Ejts könyűt! a bú-emelte dombot

Részvevő könyűd beszenteli:

S mely rátűzve áll, az őszi lombot,

Bárha nem fog többé zsengeni,

Vedd! s ha jő az új tavasz virága,

Hívedet jelenti száraz ága.