LII. ZSOLTÁR

Mit dicsekedel gonoszságban,

Te hatalmaskodó?

Mit fuvalkodol föl magadban,

Nagyravágyakozó?

Mert az Istennek jó volta

Az jókat megtartja.

Mint szinte az éles beretva,

Ollyan az te nyelved,

Mert az szíveket átaljárja

Rágalmazó mérged,

Inkább szeretsz hamisságot,

Hogynem igazságot.

Te, csalárd nyelv, szólsz csak nyavalyát,

Azértan az Isten

Téged kigyomlál és elszaggat,

Házadból kiveszen

És az élők seregiből

Tégedet kitöröl.

Midőn az hívek és az szentek,

Látandják ez veszélt,

Ő magokban megfélemlenek,

Mindenek ez kevélt

Megnevetik és csúfolják,

És végre ezt mondják:

Ím, ez az Istent megvetette,

És benne nem bízott,

Gazdagsággal magát elhitte,

Ahoz ragaszkodott,

És az ő álnokságához,

Bízott hatalmához.

De én, azki jó hittel bízom

Az nagy Úr Istenben,

Az ő házában plántáltatom,

És zöldellem szépen:

Mint az ékes zöld olajfa,

Ki meg nem asz soha.

Én téged örökké dicsérlek,

Mert megtartál engem,

És az te nevedben reménlek,

Míg leszen életem,

Mert te az te híveidnek

Vagy jó segedelmek.