LIII FÜLEMILE ÉS KAKUK

Derék tavaszkor a fülemilét egy kakuk

Gyalázni kezdé, hogy nem volna szép szava;

Hogy senki, vagy kevés ember hallgatna rá.

Noha egy bokorról más bokorra szállana,

S magát kelletné.

Engem, úgymond a kakuk,

Miulta itten énekelgetek, a kapás,

A szántó, az ihász, a béres, s egész falu,

Sőt még a váras is nagyobb részént szeret;

Mert mikoron erre jár, kel, szája tátva néz

Felém s nevet énekemre, s ami több, s nekem

Tetszik, jövendőről is kérdezősködik;

Tréfál velem, s nyájaskodik. Nem szép-e ez?

Nem nagy dücsőségemre válik-e ez nekem?

Ki tisztel így meg tégedet, kiáltozó?

A fülemile mindezekre csendesen fülelt;

Ellenben amaz: íme! legyen e szamár bíró

Köztünk, mond; s lőn bíró közöttök a szamár.

Ordítá: Deliberatum est, Igazod van kakuk!