LÍRA [1]

Egy pillanat volt sivár életemben,

egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,

amelyben jóvá tehettem vón mindent,

egy kínos átkot, eltévedt nyarat...

Az elhagyottság végtelenül fájó

sebét, a lelkem lomha gyász-szinét -

és nem tettem. Bár szólni akart ajkam:

elhallgattam az örök, szent igét.

S most szenvedek. És szeme sugarától

szívemen súlyos, nagy vád szalad át,

s e vádnak súlya megrezdíti lelkem,

miként szellő egy lány sötét haját...