Liszt Ferenc emlékezete

Emlékezés, te halvány szőke nemtő,

Sírok fölött borongó géniusz,

Kinek tanyája csöndes cipruserdő,

Hisz élni szép és emlékezni bús!

Ó légy ma vídám, ujjongó, szökellő,

És ajkad zengjen, mint a zongora,

Rapszódiát dalolj ma égi nemtő,

Mely visszhangot ver s nem szűnik soha:

Mert bár sok század száll és tűnik ezred,

El nem viszi hírével Liszt Ferencet!

Ó nagy világnak hírhedett zenésze,

Kinek csodás és gazdag húrokon

A legnagyobb költő hódolt szerényen,

Lélekben és zenében oly rokon;

A kései kor bánatos művésze,

Hogy emlékezzék méltón vissza rád,

Ki egykor lázban és gyönyörben égve,

Világot járva hódítál hazát

S míg arany és taps váltakozva csengett,

Magyarnak tudták ott künn Liszt Ferencet!

S ha bús hazád sorsán könnyítni kellett,

Könnyet törülni, vigaszt önteni,

Te jöttél s mély zenéd összhangja mellett,

Uj Amphion, épültek kövei,

Tanúk rá Pest, Pozsony, Szeged, amelynek

Vészét túlzengte büszke zongorád,

Mely szabadságot hirdetett s szerelmet

S bánat nyomán művészet mámorát.

És a magyar, mint hálás, árva gyermek,

Rajongva hódolt a hű Liszt Ferencnek!

Művész hazája széles e világon

Minden táj, hol megértés fénye ég,

Ó téged is tárt karral várt a távol

S ölelt a szabad, dús emberiség

S te tékozoltál lelked aranyából,

De messze nép hítt bár s idegen ég:

Magyar rapszódiák költője, bátor

Hittel hirdetted a magyar zenét

S távol világban te el nem feledted,

Hol ringatták bölcsőjét Liszt Ferencnek!

Áldott művész, ki bennünket szerettél,

Dicsőségedből ó tekints ma ránk,

Melyet világhír karján nem feledtél,

Nézd: büszkén épül, szépül kis hazánk.

Magyar művészet: lelkünk boldog éke,

Ragyogni kezd, erős, szép, fiatal,

A népek nagyszerű hangversenyében

Új indulót próbál ma a magyar!

S hódító és örök zenéje mellett

Ünnepli első hősét: Liszt Ferencet!