LISZT FERENCHEZ

Hírhedett zenésze a világnak,

Bárhová juss, mindig hű rokon!

Van-e hangod e beteg hazának

A velőket rázó húrokon?

Van-e hangod, szív háborgatója,

Van-e hangod, bánat altatója?

Sors és bűneink a százados baj,

Melynek elzsibbasztó súlya nyom;

Ennek láncain élt a csüggedett faj

S üdve lőn a tettlen nyugalom.

És ha néha felforrt vérapálya,

Láz betegnek volt hiú csatája.

Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,

Rég ohajtott hajnal keletén,

Édes kínja közt a gyógyulásnak,

A kihalt vágy s elpártolt remény:

Újra égünk őseink honáért,

Újra készek adni életet s vért.

És érezzük minden érverését,

Szent nevére feldobog szivünk;

És szenvedjük minden szenvedését,

Szégyenétől lángra gerjedünk;

És ohajtjuk nagynak trónusában,

Boldog - és erősnek kunyhájában.

Nagy tanítvány a vészek honából,

Melyben egy világnak szíve ver,

Ahol rőten a vér bíborától

Végre a nap földerűlni mer,

Hol vad árján a nép tengerének

A düh szörnyei gyorsan eltünének;

S most helyettök hófehér burokban

Jár a béke s tiszta szorgalom;

S a müvészet fénylő csarnokokban

Égi képet új korára nyom;

S míg ezer fej gondol istenésszel;

Fárad a nép óriás kezével:

Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,

És ha zengesz a múlt napiról,

Légyen hangod a vész zongorája,

Melyben a harc mennydörgése szól,

S árja közben a szilaj zenének

Riadozzon diadalmi ének.

Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban

Őseink is megmozdúljanak,

És az unokákba a halhatatlan

Lelkeikkel visszaszálljanak.

Hozva áldást a magyar hazára,

Szégyent, átkot áruló fiára.

És ha meglep bús idők homálya,

Lengjen fátyol a vont húrokon;

Legyen hangod szellők fuvolája,

Mely keserg az őszi lombokon,

Melynek andalító zengzetére

Fölmerűl a gyásznak régi tére;

S férfi karján a meggondolásnak

Kél a halvány hölgy, a méla bú,

S újra látjuk vészeit Mohácsnak,

Újra dúl a honfiháború,

S míg könyekbe vész a szem sugára,

Enyh jön a szív késő bánatára.

És ha honszerelmet költenél fel,

Mely ölelve tartja a jelent,

Mely a hűség szép emlékzetével

Csügg a múlton és jövőt teremt,

Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,

Hogy szivekbe menjen által a dal;

S a felébredt tiszta szenvedélyen

Nagy fiakban tettek érjenek,

És a gyenge és erős serényen

Tenni tűrni egyesűljenek;

És a nemzet, mint egy férfi, álljon

Érc karokkal győzni a viszályon.

S még a kő is, mintha csontunk volna,

Szent örömtől rengedezzen át,

És a hullám, mintha vérünk folyna,

Áthevűlve járja a Dunát;

S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,

Lelkesedve feldobogjon e föld.

És ha hallod, zengő húrjaiddal

Mint riad föl e hon a dalon,

Melyet a nép millió ajakkal

Zeng utánad bátor hangokon,

Állj közénk és mondjuk: hála égnek!

Még van lelke Árpád nemzetének.