Lót

„Térj meg, térj meg végre, megrögzött gonosz nép,

Istennek haragját hirdetem tinéktek,

A viharnak szárnyán jő már, jő a felhő,

És halál villáma a felhő kezének.

Nem halljátok-é, mint zúg szörnyű utában,

Erdőket forgat ki százados gyökéből,

Láng lehelletétől a tenger kiszárad,

S a puszták királya, az oroszlán eldől.

Térjetek meg, végszer intlek, térjetek meg!”

Így szól Lót próféta Sodoma népéhez,

Haj, de a magasból suttogott tanácsot

Csak gúnnyal fogadja és hitetlenűl ez.

„Jőjj hát, jőjj, s kövess te, mond aztán nejéhez,

Jehovának súlyos karja fekszik itten,

Elpusztúl e város, elvesz a hely is, hol

A próféta hangját gúnyolák merészen.”

„Jaj, mond ez, hazátlan vándoroljak-é el,

És egész világom veszni hagyjam-é itt,

Társnéim, virágim, a szülőknek sírját,

S gyermek éveimnek játékos vidékit?

Itten hagyjam-é a tűzhelyt, csendes házat,

Vesszen-e múltammal a jelen s jövendő,

Amin e kebel függ minden, s számüzésben,

Szívvilága nélkül mit tegyen hát a nő?

Nem, nem, menj magad Lót, neked élned kell még,

Téged Isten szentelt eszközűl választott,

Prófétája lettél, s hogy hirdesd az ígét,

Melyet a sors rád mért, tűrnöd kell a sorsot.

Óh de engem hagyj itt!” „Jőnöd kell” felel Lót,

S a nőt átkarolva vonja el magával.

Küszöbön vannak már s még egyszer lezárja

Mindkettőt honérzet, rejtélyes pántjával.

Egy percig könyű ég Lótnak is szemében,

Nem szól és kis házán, kis kertén körűlnéz,

Aztán összeborzad, s újra menni indúl,

Mintha mély álomból rázná föl erős kéz.

S ím, mely a próféta csarnokán épített,

Mintha könyörögne, zengni kezd a fecske.

Távol a felhő zúg. „Menjünk, menjünk”! mond Lót,

Vonszolván a nőt, ki mégis küzd remegve.

„Óh mint dúl, óh mint forr az egek tüzárja,

Halld a nép őrjöngő, elhaló sirását.

Lángtenger már minden, itt-ott egy torony még,

Mint sötét kisértet, tartja fel folyását.”

„Hát fecskénk, mond a nő, a dalos kis állat,

Elvesz-é az is? Hejh, Isten őt mért sujtja?”

„Ahol esni kell a büszke palotának,

Ott a fecskefészek a sors áldozatja.

És midőn felírják a toronynak estét,

A fecskére nincs gond, az el van feledve.

Óh de jőjj, kövess nő, s hátra ne tekints, mert

Kebled e rettentő képtől megmeredne.”

„Hadd meredjen s vesszen együtt kis körével,

Hadd feledjék azt is, mint a fecskefészket,

Csak te élj és szenvedj, mint igaz próféta!”

Ezzel hátra fordult, s iszonytól kővé lett.