LOVATLAN SZENT GYÖRGY

Akit gurít, akit görget,

Mint egy lovatlan Szent Györgyet

Errűl s néha túl a Lajtán,

Nem én vagyok, de: a fajtám.

Talán Isten; talán Ördög,

Olykor-olykor föl-fölhörgök

S mindig búsan megbékélek:

Így szabta a magyar élet.

Gyönyörű, ős hittel, sokkal,

Szenvedéssel, botlásokkal

Fajtám indít, mindig ő kel

Szépséggel, kínnal, erővel.

Amit tudok, érte tudtam,

Ha elbukok, nem én buktam:

Bennem egy ősi gőg lázadt

S csak az enyém a gyalázat.

Szent, bús utam meg nem látták

A pimaszok és a gyávák,

Immel-ámmal tettek-vettek

S ha megingtam, elengedtek.

Ma már: minden gonosz álom

S már csak magamat sajnálom

És hogy énellenem védték

Fajtám választott kevélyét.

Mi várhat egy ilyen hadra:

Ebekre és harmincadra,

Nagy gyalázatra kerülnek,

Ordítnak és keserülnek.

Én meg, a dolgom elvégzett,

Megrugdalt és levitézlett,

Megdöglök gyászos kacajjal,

Magyar fajjal, bajjal, jajjal.