Lúdas Matyi

E munkácskának ki legyen szerzője, ha kérded,

Nem tudom: a’ bizonyos, hogy az én kezeimbe csak így jött

Név nélkül; nekem egy szomszédom hozta az Erdő-

Hátról vagy honnan, hogy jó lesz rajta nevetni

Majd borozás közbenn. Igaz is: mert rajta nem egy-két

Vídám estvéket tőlténk; még Marci kanász is,

Aki nagy Á-t se tanúlt soha, sokszor majd megütötte

A guta, úgy röhögött: No, ilyet soha gazd’uram, úgymond,

Még a hetvenedik nagyapámnak lelke se hallott.

Be’ furcsán perdűl, pedig a sor vége nem úgy megy,

Mint nótában szokták. Osztán meg akárki

Írta, uram! de gonosz csontnak kell lenni, ugyancsak

Tudja, mikíp szokták. Így ítélt Marci tudatlan

Fővel; mások még több szépet láttak ezen kis

Munkában, de kivált a többek közt, nekem a sok

Körmönfont magyaros szóllás formája, meg a nagy

Könnyűség, elmés lelemény, természeti festés,

Mellyek ezen kisded munkát kedveltetik, egybe

Úgy megtetszettek, s egyszersmind Döbrögi úrnak

Példátlan példás megjobbúlása is egybe

Úgy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi, én is

Háromszor tettem fogadást, hogy közrebocsátom

A fúrfangos eszű Lúdas Matyi tetteit, és már

Szükség, hogy szavamat telyesítsem, mint magyar ember.

Ebből áll az egész dolog, amit mondani szükség

Vólt, legalább annak véltem. Most útra bocsátom

A Matyit, országot hadd menjen látni; ne féljen

Döbrögi úr, mert ő már többször nem veri ám meg.

Hajdan ütlekkel magyarázták a mi atyáink,

Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? -

Aki erősebb vólt, ugyan az kényére bitangolt. -

A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal

Adta jelét olykor bosszújának; de oroszlány

Szíve kevésnek vólt, hogy mint Matyi visszapofozza,

Ami goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.

Elmúlt a vad idő; ki van ennek szabva határa

Szintúgy, mint annak; szent a törvény; s az igazság

Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma Hazánknak

Bölcs fejedelmeiben. Bátran eleresztem azért én

Döbrögi Mátyássát, mint medvét, mely vadonából

Emberi kézre kerűlt, és már gazdája dudáján

Úgy illeg-billeg, hogy rajta akárki nevethet,

Senki fiának sem lévén oka tőle szepegni.

Bécsbe ugyan hírem nélkűl szöke pőre gatyában

És boglyas fővel: most én csimbókba kötözve

Fürtjeit és e kis kacagánkát vetve nyakába,

A korhelyt, fogadott apjának visszabocsátom.

Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é vagy az Erdő-

Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe.

Már csak elég az, hogy: vólt hajdann egy öreg asszony.

Özvegy vólt, s egy rossz fia vólt. Ez munka fejében

Nyáron a legyet a szárán csapkodta napestig,

Télen a tüzelő mellett a piszkafa végén

Ácsorgott el egész napokat; jó anyja eléggé

Zsémbelt rá; de akár a száraz falra marokkal

Borsót hintett vólna, szitok, mocsok és a hurítás

Annyit tett Matyinak (Matyi vólt neve a sihedernek).

Illy tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer

Hóltra elúnta magát, hosszúknak kezdte találni

A napokat, s nem elég tágasnak az anyja telekjét:

Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan

Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a faluvégén

Lévő dombig, ahol szoktak vólt mindenik innep

Délyesténn az időtöltők karikába hasalni. -

Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként

Gyúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású

Virgoncok; de csak ott volt már ő s nem sok időre

Öszvegyalúlódott velek. - Innen láta először

A mi fiúnk, nézvén szanaszéjjel, az ég karimáján

Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi

Nyársakat a távol helységek tornyait; itten

Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye is van;

És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár

Egy hét múlva esik. - Felpercene benne az ország

Látására való kívánság; már az eszében

Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni;

Nincsen nyugta; fejét töri, míg végére előtte

Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. -

Anyjának húsz szép annyányi libái valának

Egy szép gúnárral, s egy pár öregecske tojóval,

Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy,

Hogyha szerencsésenn, úgymond, fel tudja nevelni,

Majd egy kis télére valót árulna belőllök.

E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját,

Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét;

A vásárra bemenne velek; jó móddal eladná;

S így kapadozva talám kupec is kerekedne belőlle,

Mely úton sok rác úr lett abban az időben. -

Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba!

Mit keresél az egész nyáron? jobb, hogyha dologhoz

Látsz itthonn: - az anyó így s így mocskolta le Mátyást.

Ő pedig a vásárra menést feltette magába,

Már pedig ő, amit feltett furfangos eszébe,

Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé;

És addig kunyorált, hogy csak rávette az anyját:

Ám, no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten,

Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés.

Kedve derül Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst,

S a sutból kivon egy pókháló lepte tarisznyát,

Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából.

Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót

S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább

Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá,

És egy körmön font ostorral az útra riasztván,

Anyjának minden jót kíván, s ballag utánnok.

Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas

Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról

Azt tartotta, hogy ott neki a Felség se parancsol;

Amit akarta, a’ vólt törvény, s tetszése igazság. -

A portékáknak maga szokta kiszabni az árát,

És amely darabért többet mert kérni az áros,

Elkonfiskáltatta, meg is büntette keményen.

Hogyha pedig nétán más olcsón vett meg akármit

És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle,

Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. -

Amint Döbrögi úr ekkor szokott sétála alá s fel,

A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe

Annyival inkább, mert minden süvegelte személlyét,

Csak Matyinak vólt fenn egyedűl a főrevalója.

Kérdi az úr: Ki ezen lúdak gazdája? - Magam la!

Így szólott nagy nyers-nyakason Matyi. - Ennye gazember!

Nem tudod, itt ki az úr? majd emberségre tanítlak!

Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az árra? -

Bényomván süvegét, s megrázintván kacagánnyát:

Három márjás, úgymond, párja, az illyen-amollyan! -

Kérdi az úr: Id’adod fele árán? - Ő biz az apja

lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.

Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három

Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba cibálják;

Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében

Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál

Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös

Karszékből szemlélt. - Matyi így szólt, hogy felereszték:

Én, uram, a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád,

S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak

Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse:

Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!

Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba-

Főbe verék, s kiveték jól meghurcolva hajánál

Fogva, hogy a földet még a lábujja sem érte.

Míg húzták-vonták, még egyszer visszakiáltott:

Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!

Hogy már ott kinn vólt, így szóllott a sokasághoz:

Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!

Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi háznál

Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.

A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja

Háza felé képpel sem fordult; búgva-morogva

Elment földetlen földig; s elvitte magával

A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét.

Hogy dühe céljához juthasson, pénzkuporásra

Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,

Hol szolgálattal, s néhány nyelvekbe eléggé

Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt;

S annyira-mennyire sok mesterségnek kitanúlta

A csínnyát-bínnyát. Bízván hát mind az eszéhez,

Mind erszénnyéhez; hogy Döbrögi meg ne csalódna,

Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni.

Képe azóta nagyonn elváltoza néki; azomba

Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.

Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig,

Amellynek küszöbén nem igen kedvére hasalt vólt.

Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta

Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek,

A fala fel van már építve, de a fedeléhez

Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.

Meg lesz már, így szólt Matyi, meg lesz Döbrögi verve.

Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekercét,

Zsebbeli ölmérőt s plajbászt egy irhakötővel;

És egy vándorló olasz ács-formába jelen meg.

Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő,

A falnak szélét-hosszát mérkéli szemével;

Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;

Olykor fel-felnéz, a fákat megmosolyogja,

S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert,

Arrafelé sétál; mit akar? megkérdezi. Semmit,

Úgymond, Méltóságos uram! csak ezen vala útam,

Meg sem is állhatnám, hogy az ilyent meg ne tekintsem,

Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,

A palotában a kőmíves munka királyi,

Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem,

E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.

Mondja az úr: Ezeket bizony én vágattam az erdőn,

Csak hozzá vetvén. - Jók, jók, úgymond Matyi, apróbb

Házaknak, de nem illy nagy kastélynak; Róma felé kell

Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember.

Én, nagyságos uram! láttam, s dólgoztam is egy-két

Hercegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből

Nem képes takaros mívet készítni. - Kirántja

Mérőjét, mérkéli. - Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik;

Ám de hisz’ e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok,

Se magam ok nélkűl más munkájába nem ártom,

Menni akar; de az úr megtartóztatja. - Barátom!

Még nekem, úgymond, nincs egy áccsal is alkum, az úr hát

Járt az olasz földön? - tessék béjönni! - Ebédje

Volt-é már ma? Ha a munkám fog tetszeni, nem fog

Nállam az országban nemesebb gazdára találni,

Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak

Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten

Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.

Óh! mond Döbrögi, nincs a földönn oly jeles erdő,

Mely az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni.

Látni szeretné azt Matyi - Döbrögi pontba parancsol

Egy hintóba fogatni. - Szakács tálaljon azonba!

Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák

Hogyha találtatnak, jó vólna talám kijegyezni,

Sőt tám egyúttal vágatni is. - Egybe az ispánt

Szóllítsák! - Kétszáz fejszést rendeljen az erdő

Sarkához. - Készen az ebéd; jól laknak; a hintó

Ott terem. - Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn.

A fejszések is ott vagynak már. - Járja az úrral

A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát

Sejt meg. - Már minden munkást elrendele széjjel;

Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.

Beljebb mennek hát, - vizsgálódnak. Matyi egyszer

Mondja, hogy ő már lelt. Egy sűrű völgybe lecsalja. -

Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete vólna.

Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.

Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát,

Egy gúzzsal, mellyet csak azért font, hogy öszveszorítja.

Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi - úgymond,

Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,

S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden.

E’ most hát első. - Vág egy jó tölgyfa husángot,

S azzal tarkótól talpig meghányja keményen.

Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert famohával

A száját jól bétömködte; azomba az erdő

Rengett a sűrű kopogástól, s a rohanó fák

Vad morgásaitól. - Mátyás az urat megagyalván

És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,

Törli szemét, száját, és a sűrűbe elillant.

Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek.

Már jobbára ledöntve hevert a címeres erdő

Legszebb része; menő félen már a nap: az ember

Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:

Mégsem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán

Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat; erre

Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.

Hallgatnak; de csak a baglyok huholási szakasztják

Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. -

Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje

Zengeti a zordont; beljebb, beljebb morog, amíg

Mélyen elnémul. - Figyelem van utánna, sehonnan

Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg az ispán,

Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt

Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. -

Amint egynéhány hajtók a völgyet elérik,

Hallanak egy ollyan horkanást, mint mikor a kant

Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót

Elhergette. Mi az? Megdobban az ijjedezésre

Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt;

Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen

Ólálkodva az aljra velek; - mit látnak? az Isten

Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is!

Fához kötve urok, famohával szája betömve,

És a drága ruhák szét vannak rajtva feselve.

Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik

A mohot; a rémült ispán instálja alássan,

Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erőssen

A nagyságos urat? Felelt hellyébe aludt vér

Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára

Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. -

Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját

Megrántá: más a mellette valóra könyökkel

Titokban bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött:

Ó fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok - úgymond.

Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben

Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek,

És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik

Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. -

Hogy haza commogtak vele a lovak, egy banya két pint

Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar

Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre

Öt-hat férjfi cseléd és szintugyanannyi fejérnép

Ütköze egymáshoz; nagy vólt egyszóval a hűhó!

Hát Matyi hol jár most? Vátig keresék, de az éjnek

Jó oltalma alatt hamar általment a határon,

És már új módon gondolkozik a mi urunknak

Más izrombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb

Vándorlott, egy vén doktornál jó darab ízig

Szolgált; (hajdann ez valamely külföldi seregnél

Felcser vólt) minthogy híven szolgálta, bizonnyal

Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja: ez úgy lett;

Még életbe lelé, s hozzá beszegőde inasnak,

Olly feltétel alatt, hogy az esmeretes nyavalyáknak

Cifra nevére; haszonvehető fűvekre, porokra;

Érvágó, köppöly, kristély, láncéta, borotva

S más borbélyszerszám hasznára; sebekre való szer,

Fördők s párgolatok készítésére, kenőcsre

Oktatná őtet. - Feje jó volt a mi Matyinknak,

S egy-két hét csak alig múlt, hogy vagy római nyelven

Vagy görögűl, sok rossz nyavalyákat elő tuda bölcsen

Mondani; mellyek azon században műbe valának;

És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett. -

Elkéré ekkor doktor Skorbuntzius úrtól

Ócska parókáját, spádéját, vén paripáját,

Bőr-bugyogóját, és a tábori régi kabátját,

Hadd csapjon velek egy fársángot földesuránál.

Ráállott az öreg, minthogy jó zálogot ígért. -

Felveszi hát a vén hacukákat; doktori módon

Kezdi viselni magát; illett rá tászli, paróka,

Koszperd és bugyogó; úgyhogy Skorbuntzius úr is

Megfogván a hasát, majmát majd hóltra nevette.

Ő meg búcsút vesz, s Döbrögnek ereszti fakóját.

Döbrögi még szintén meg sem szabadúlt az elébbi

Megpüfölés szedres daganatjaitól: ihol újra

Látogatásra megyen hozzá Matyi, hajdani szörnyű

Ígéretje szerént. Híjjába keríti magát bé

Puzdrás és láncsás hajdúkkal: nincs neki annyi

Lelke, hogy a bosszús Matyinak kikerülje husángját. -

A végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé

Egy vezetőt bérelt; mikor osztán Döbrögöt érte,

Ott a bírótól katonás hangon kalaúzt kért,

Mert ő menni muszajn Szakkerment a Generális, Quartély aki betegh. (Hihető abban az időben

Történt vólt e’ meg, mikor a sokféle keresztes

Ponyva hadak szanaszét kóborlották be hazánknak

Nagy részét.) Biztatja Matyit szóval, hanem elsőbb

Földes urához fut bíró uram, és bejelenti,

Hogy hadi orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fűhöz-

Fához kapkoda, és akit csak ajánlani tudtak,

Bárha kerékgyártó, lóorvos, marhakuruzsló

Vólt is, kínjában mind meghallgatta tanáccsát.

Kéreti hát ezt a felcsert is, hogyha az Istent

Féli, tekintse az ő nyomorúságát, s ha csak egy-két

Pillantást szánjon megnézésére; jutalmat

Várakozása felett ígér, és a kocsijában

Küldi el a generál szállásáig. Matyi gazda

Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást

Felváltó posták elvitték csaknem erővel.

(Bárha nem említném, lehet elgondolni csak úgy is,

Hogy Matyi a képét okosan bé tudta vakolni,

És különös módon elváltoztatni beszédét.)

A mi urunk, ki szegény, még vagy három daganattal,

Mellyek a hátáról nem akartak eloszlani, ágyban

Kornyadozott: hogy vélt orvossa felé közelített,

Majd kirepűlt szedres bőréből; kéri az égre

S földre, hogy illy nyomorúlt sorsán ha lehetne segítsen.

Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevűlést

Érez megromlott vérében: hogyha azonnal

Fördő nem készűl, és köppöly, még ma bizonnyal

A szívére megy, és - ekkor vállat von az álnok.

Kéri az úr minden szentekre, hogy amit az Isten

Értésére adott, rendeljen. Doktori módon

Harmadik ujjával megbökvén homloka búbját:

Fördővíz szaporán, úgymond, és fűvek! ezeknek

Elszámlálja külön neveket; száz erdei, réti

Dudvák vóltak ezek; nyúl-, farkas-, békacseresznyék;

Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, macskatövissek

Hát meg az angyal-, szent- s ördög-gyökerek (mivel akkor

A fűvek neve csak barom, ördög s szent vala; Fűvész-

Könyv még nem lévén). Nosza ispán, szólga, poroszló,

Hajdú, kukta, szakács, kertész, szoba- konyhaleányok,

Béres, strázsa, kocsis, fullajtár, bába, favágó,

Egy szóval minden, valamely’k csak elől vagy utól volt,

Fusson az udvarból a rétre, ligetre, mezőre;

Addig az üstben víz legyen, és hadd égjen alatta.

A nép mind kirohant, egyedűl egy sánta banyára

Hagyván a tüzelést; hanem a szemfül Matyi ettől

Úgy szabadúla meg: a paphoz küldé, hogy az Istent

A fűveknek erőt szerző menybéli malasztért

Kérje a hívekkel. - Maga megvizsgálja az úrnak

Vakszemeit; kendőt vesz elő, s addig simogatja

A két szárnyával, hogy száját béfedi; ekkor

Megköti hátulról tarkójánál. Uram! úgymond,

Nem felcser vagyok én, hanem a Lúdas Matyi, kit kend

Megveretett, s lúdját elvette, de hasztalan a szót

Nem szaporítom; elég, hogy most másodszor adom meg,

Amit megmondtam; főképp hogy kend is a hosszas

Várakozásba magát ne gyötörje sokára, csak essünk

Által rajta; ha még nekem a jó Isten erőt ád,

Harmadszor se fogok majd késni. Előveszi osztán

Döbrögit, és a vert testét megdöngeti rútul.

Ekkor az ágyfőből a pénz kulcsát kikeresvén,

Lúdjaim árát és költségemet elveszem, úgymond.

Azzal búcsút vesz, kimegy, a paripára felugrik;

S illa berek. - Haza jő a fűvész csorda rakodtan:

Bészalad egy szobalyány, meglátja az úr csuda képét;

Elsikkantja magát, kifut, öszverikoltja az udvart.

Egyik kérdi, mi baj? másik, hogy hol van az orvos?

Kúcsolják kezeket, tanakodnak, hogy ki az ördög

Fojtá bé ismét száját nagyságos uroknak?

Óldjuk meg szaporán. - A félholt Döbrögi ekkor

Már csak alig szuszogott, és minden pontba elájúlt.

S csak lassan nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi vólt az,

És hogy agyon kínzá. - Mind lóra kap, aki csak ülhet,

Kergetik a Matyi hűlt nyomait, de haszontalan, ő már

Tudj’ Isten hol járt, bizonyos, hogy csalfa örömmel

És degesz erszénnyel tért meg Skorbuntzius úrhoz.

Már most ám igazán rosszúl lett Döbrögi; rendes

Orvosokat hívtak, s kurrenst küldöztek az ország

Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása

Végett; csakhogy az ő képét igazán leírni

Nem lehetett; minthogy mindég más színbe jelent meg,

Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi hazánkban

Történt, a’ bizonyos: megtetszik az akkori törvény-

Tévők gondjából, kik az ő csúfjára, örökre

Feljegyzék a nagy Törvénykönyvben, hogy az ollyan

Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink vólt,

Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány.

Nem jött kézre Matyink, mely Döbrögi úrnak eléggé

Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység

Sem vólt éltéhez; hanem a bölcs orvosok által

Nagy nyavalyáján a munkás természet erőt vett,

És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte

Mátyásnak; hanem a Lúdas név annyira fészket

Vert szívébe, hogy a vídék lúdját kiölette,

Mert csak lúdtollat látott is, azonnal elájúlt;

Még a lúdimagistert is ki akarta csapatni

A jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább

Rektornak hívatja magát, s minden követőit,

Húsz láncsást csak azért tartott, hogy tíze napestig,

Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar

Környékén; - hozzá közelítni akárki fiának

Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes vólt.

Hogyha az udvarból a jószágába kiment is,

Tíz láncsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. -

Ezt Matyi is, mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt

Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit; annak,

Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy. -

Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak

Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember,

Megjelenik paripán, a lóvásárba bolyongván.

Meglát egy virgonc lovat egy idegen sihedernél;

Kérdezi, hogy mire tartja? Uram, csak száz arany, úgymond.

Cimbora, hogy lehet az? Matyi így szóll. Úgye komázol?

Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél.

Ugyde Uram! felel a siheder, jó nagy Magyarország,

És mégis ki hagyom mindjárt vájatni acéllal

Mind a két szememet, ha csak egy lova hág is elébe.

Úgy én a lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha

Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki.

Int neki, - félre megyen vele. - Nézd, ottan lakik egy úr,

A Lúdas Matyi név iszonyú félelmes előtte,

Tán tudod azt magad is - majd itt kocsikázik el arra;

Tíz láncsás katonák lovagolnak hintaja mellett;

Majd ha az erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad

Szembe az úrnak, hogy: te vagy a Lúdas Matyi; osztán

Kotródj ám, mert száz lelked lesz, mégis az ördög

Elvisz, ecsém! ha azok megcsípnek; hogyha nem, úgy én

Megveszem a lovadat; felpénzűl, hogy bizonyos légy,

Tíz aranyat feladok: majd meglelsz engemet itt s itt.

Tetszett a tűzről pattant sihedernek az alku,

És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. -

Egyszer lárma esik, - riogatják széjjel az embert;

Döbrögi jő hintón, útjából félre vonódik

Minden igaz lélek. - Pezseg a pozsgás sihederben

A jó vér, s csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt

Érjék Döbrögiék; mint a nyíl utánnok ereszti

Ráróját; - Lassan, lassan, uraim! kiabálja;

Mellészöktet a hintónak. - Tudod-é uram, úgymond,

Hogy ki vagyok? Tudd meg, Lúdas Matyi én vagyok! - Uccu!

Rajta legény! ordítja az úr - egyszerre utánna

Hajt a tíz láncsás; de mi haszna, nyomába se hágnak.

Fogd ki kocsis nyerges lovadat, mond Döbrögi, jobb e’

Mind a tízénél, mondjad, hogy száz arany, aki

Elfoghatja! - Szorítsd! Maga a hintóra felugrik,

És kíváncsi szemét düllyesztve mereszti utánnok,

Hogy fogják már el Matyit. - Ő pedig a kerek erdő

Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az úr már

Csak maga van, kilopószkodik, és megrántja ruháját:

Mit bámul az uram? nem fogják azt ma el, úgymond;

Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, akit

Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel.

Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte

Vólna, talám sokkal könnyebb lett vólna szegénynek:

Öszverogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le.

Ott Matyi szánakozás nélkűl megverte utólszor;

S erszénnyét a lúd árába viszont kiürítvén

Mondja: Ne féljen az úr, már többet nem verem én meg.

Azzal lóra kapott, s elment dólgára örökre.

A tizenegy lovasok nagy későn visszakerűltek,

Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a

Megzsákolt urok is, kit elérkezvén, kocsijában

Bággyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes

Tarkón csípni Matyit. Nem is a’ vólt, Döbrögi mondja,

A négyelni való, megvert háromszor. - Az Isten

Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal.

Ezt mondván, megtért a kastéllyába, s azonnal

Elküldötte a húsz láncsást, kegyelemmel akarván

Ójni magát ezután az erőszaktételek ellen;

És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik,

Embertársaival; jól is végezte világát.