Lujzához

Mit keressz te, lány, e gyógyvizeknél

Dúsan ifjuság- és kellemekben,

Nem lehet, hogy a halálnak árnya

Tégedet, lány, eltakarni merjen. -

Szellem vagy te, testet mely azért ölt,

Hogy nyilatkozhassék a világban.

És a test átszelleműle benned,

Mint a fa - a ragyogó virágban.

Hogyha már te is sírhoz közelgesz,

Érettnek kell lenni a halálra

Az egész világnak - s oh jaj, oh jaj!

Mégis úgy van - szűm borzadva látja.

Elveszesz - nem hervadó virágszál -

Meteór, mely sugározva hal meg.

Egy-egy élet ára a pirosság,

Arcodon, s mely környez, az igézet. -

Érzed-é, te, oh kedves leányka,

Hogy jegyese vagy már a Halálnak,

Azt hiszem, nem érzed, enyelegni,

Mosolyogni néha hogyha látlak.

Ah, de hogyha elmerengsz az űrben

Kis kezed kezem között feledve -

Hozzám símulsz és megrendül ajkad,

Mintha némán hívnál védelemre,

Kéjjel szívod a napnak sugárát

S ifjú lelked a jövőbe nem jár,

Hallgatsz, hogyha én festem varázsát -

Látom, érzed, az nem a miénk már.

Egy titok van mindkettőnk szívében

S egymástól takarjuk kímélettel,

Mosolyogva, mint ha a sötét sírt

Jó barát virágokkal födé el.