Luzitán dal

Hazám, hazám, minő uton jársz?

Mit tartsak immár felüled?

Szeresselek-e ezután is?

Megengedi a becsület?

Szerettelek gyász-napjaidban,

Amig szerencsétlen valál.

El nem riasztott oldaladtól,

Bár rémitett börtön, halál.

Szegény valál bár, koldus és rab,

De bár maradtál volna az;

Szenvedtünk volna még tovább is,

Nem jött ajkunkra vád, panasz.

Mert ami szint’ oly drága, mint te,

Mi szentebb még tán, mint magad,

Mi nélkül hitvány rongy az élet,

S haszontalan minden javad:

Megvolt egy kincsed, egy jutalmad,

Egy csodatévő bűvszered,

Mi ismét mindent helyrehozhat,

Mikor már minden elveszett.

Becsületed - e legfőbb kincsed,

Mit vissza nem hoz semmi sem! -

Eszeveszetten oda dobtad

A szabadulás perciben!

Legjobbjaid hiába kértek,

Hogy várakozz még keveset:

“Nincs veszve semmi sors alatt az,

Ki soha el nem csüggedett”.

Nem hű fiaid hagytak cserbe,

Te hagytad cserbe azokat.

Ellökted őket, s felölelted,

Akik szerezték gyászodat.

És elcserélted özvegy fátylad,

Mit tisztelet, dics övezett,

A mennyezettel, haj! ahonnan

Elköltözött a becsület...!

- Oh, én hazám, boldogtalan hon!

Bukott hölgy, eltévedt anya!

Hősök szülője, elkerített

A sok hazudozó banya!

A keblet, mely tejével táplált,

Fertőzi undok idegen;

S ne fussak a födél alól, mely

Szégyent, gyalázatot terem!?

Oh, én hazám, minő uton jársz,

Mit tartsak immár felüled?

Szeresselek-e ezután is?...

Megengedi a becsület?...

Oh, honfi, aki leborulsz

Az oceáni partokon,

Felénk tekintesz és gyötör

A hazavágyó fájdalom;

Kit nem csábítnak el ama

Szebb, jobb világnak bájai,

Hogy ne ohajtsd, köztünk, velünk

Bilincseinket hordani;

Kinek keblében a remény

Elfáradt, a hit megtörött;

Ki itt nem életet keressz,

Csak véreid közt sírgödört;

Oh, honfi, immár légy nyugodt,

S ha menhelyed, újabb honod

A föld legmostohább zuga;

Ne hagyd el azt és halj meg ott!

Öljön meg ott a fájdalom,

Mert itt a szégyen ölne meg.

A hon, melyért szived sovárg,

Az a hon - volt, nincs, elveszett!

A nép, amelyért vérezél,

Megtagadá önnönmagát.

Nem hordja már rabláncait,

Mert szolga lett és hord igát.

S ha tán a mult emléke hí,

Azt is hijába keresed.

E meggyalázott földbe’ már

Apáid hamvát sem leled.

Mert nem nyughattak abban ők!

Az ősök, a nagyok, dicsők,

Fölkeltek sírjaikbul és

Most szerteszét bolyongnak ők.

Bolyongnak éjjel nyugtalan,

Keresve egy-egy szent helyet,

Hol jeltelen temetve van

A számüzött honszeretet.

És amikor rájok virad,

E földbe rejtik arcukat,

Hogy meg ne gyúljanak azok

A szégyen és harag miatt...

Oh, honfi, csak bolygj, hontalan

S ti koporsótlan szellemek,

Ha már elég nagy átkotok,

Még vissza se tekintsetek.

Ne lássatok nagyobbat itt:

A megőrült becsületet,

Mit a helóta ivadék

Gúnykacaja közé temet...!