LV. ARGUS UGYAN NEM VAGYOK...

Argus ugyan nem vagyok,

De két szemmel jól látok,

Ámbár vak a tüzszerelem,

Boldog vagyok, nem bánt engem,

Vak után nem indúlok,

Igy verembe nem húllok.

Ha másokat vizsgálok,

Szánom s majd elájúlok,

Ennek, látom, nincs nyugalma,

Annak pedig hosszú álma,

Emez - szenved árnyékért,

És ez - épen semmiért.

Ki elégszik reménynyel,

Ki csalárd tekintettel,

Kire ha néz a sandal szem,

Azt sem tudja, úgy-e vagy nem,

Arra int, itt mosolyog,

Melly nagy kinok ollyanok!

Némely ingad, mint a szél,

Másik csak mesét beszél,

Ez hitt szivét contemnálja,

Amaz félti s confundálja,

Isten mentsen ezektül,

Mást várok én egektül!

Van némellyben ollyan tüz,

Hogy szivére mindent füz,

Mindenkinek mert tetszeni

És akarná, s kedveskedni;

De két úrnak szolgálni

Nehéz, és contentálni.

Az igaz s hiv szeretet

Soha társat nem szeret,

Úgy gondolom, nem próbáltam,

De másoktúl ezt hallottam;

Bizony én is úgy vólnék,

Ha valaha szeretnék.

Vólt ugyan indúlatom,

Igaz és hiv szándékom,

Egyhez fogok hogy hódúlni,

Szüz szivembül leborúlni:

Úgy is nem lesz viz a vér,

De nincs benne igaz ér.

Szökött rab habár vagyok,

Csakugyan szabad vagyok,

Égett gyermek fél a tüztül,

Szikrátúl s csak még a füsttül,

Félek a vascsörgéstül,

Nem hogy a rabinségtül.

Okát ugyan nem adom,

Senkinek is nem mondom,

Csak magamban eltitkolom,

Szivem latjában fontolom,

Csak távúlrúl mutatom,

Kitalálja, gondolom.

Egy kevéssé hosszabban,

Hogy irtam és bátrabban,

Megbocsáss, hogy ha vétettem,

Róla bizony nem tehettem,

Nem akarat, más egyéb

Vitt rá, - az kintelenség.